Holnap (július 30.) este az A38 Hajón lép fel a tavalyi év egyik legjobb lemezét hozó amerikai Baroness. Alább a 2023. szeptemberi lapszámunkban megjelent interjú olvasható.

A 2003-ban életre hívott, georgiai Baronessben mára John Baizley énekes/gitáros/dalszerző maradt az egyetlen alapító tag, aki ráadásul a csapat első hat lemezét mindig más felállással készítette el. Ám ügyeltek a legfontosabb dologra, a zenei fejlődésre, aminek húsz év után meg is lett az eredménye: a Stone című legújabb albumot egy megszilárdult tagság vette fel, különleges körülmények között. A stoner/sludge vonalas kezdetek után mára egy jóval tágabb muzikális terepet bejárt banda vezetője, John Baizley fejtette ki gondolatait részünkre, a művészi aspektusban talán a szokásosnál is jobban elmélyülve.

Hamarosan megjelenik az új lemezetek. Hogy érzed magad ezzel kapcsolatban?
„Vagy két évbe telt, mire összeraktuk a teljes anyagot. A körülmények miatt nagyon szétaprózódtak a felvételi alkalmak. A magam részéről volt egy kemény időszak, úgy nyolc hónap, amikor azon vívódtam, milyen énektémák és dalszövegek illenének a legjobban az egyes dalokhoz, illetőleg a lemezhez, kompletten nézve. Sok művész átél hasonlót, afféle válságszerűséget, ami nagyon rossz érzés. De végül összeálltak mind a dalszövegek, mind az énekdallamok, sikerült beépíteni őket ebbe a meglehetősen változatos korongba. Szóval, most már mondhatom, igazán büszke vagyok a Stone-ra.”

.
Ezek szerint a dalszerzés nem ment éppen zökkenőmentesen…
„Ami engem illet – nem tudom, a zenésztársaim pontosan mit gondolnak erről –, hihetetlen érzés túllenni egy ilyen fokozottan stresszes, egyben izgalmas perióduson, amivel a dalszerzés jár. Volt, hogy heti hét nap, napi tíz órát dolgoztam az anyagon a kreatív folyamat során. Ismerem a helyzetet, amikor nem a megfelelő irányba haladnak a dolgok a lemezzel, de amikor elkészül, visszagondolva, igenis volt értelme annak a keserves egy hétnek, egy hónapnak vagy egy évnek, ami után ez kibukott. Mert a zene megmutatta, mi nem működik, és végül eljutottam a megfelelő végeredményhez, s ez lenyűgöző érzés.
Nagyon lényeges, hogy az új dalok javarészt ösztönösen álltak össze. 2020 legsötétebb hónapjaiban kezdtük el írni az albumot, amikor minden megbénult körülöttünk és az egész világon, el voltunk szeparálva egymástól. Akkoriban zajlott volna a Gold & Grey lemezünk amerikai és európai headliner turnéja, és hirtelen mindez lehetetlenné vált. Ismét viszontagságos volt a helyzetünk, hiszen minden anyagunk megjelenéséhez kapcsolódott valami nehézség, gondolok itt például a buszbalesetre a Yellow & Green idején, amit előtte hárman vettünk fel, pedig a zenekar alapesetben négytagú.”

Hogyan zajlottak a felvételek?
„Majdnem negyven dalkezdeménnyel álltunk neki a stúdiómunkának. Ám csak akkor kerülhetett fel egy dal a lemezre, ha mind a négyen elégedettek voltunk vele, amikor élőben játszottuk a stúdióban. Számunkra nem abból áll a zene, hogy a hangszereket külön-külön felvéve, digitális fájlokat küldözgetünk egymásnak. Az igazi zene az, aminek mi vagyunk a hangszerelői, producerei, keverői, egyazon helyen és időben. Ezúttal béreltünk egy kis házat New York mellett, az erdő közepén, a civilizációtól távol, és abban rendeztük be a stúdiót magunknak. Az volt a cél, hogy a dalok élőben álljanak össze, minthogy az élő zene ereje a legfontosabb. A ritmusszekció – Nick és Sebastian – tolta előre az adott számot, Gina és én erre tettük rá a gitár- illetve énektémákat, és sok-sok próbával, fokozatosan minden apró hézagot kitöltöttünk az egyes dalokban.
Ezzel szemben mondjuk a Purple lemeznél mindent előre kitaláltunk, kész dalokkal vonultunk stúdióba. Ott nem volt meg ez a szerves jelleg. Most érzelmi, technikai és minden más szempontból jobb volt az albumkészítés. Igyekeztünk nem a tökéletességre törekedni, és megtanultuk, hogy nem szabad feláldozni a kísérletezőkedvet, a kalandozást, ami már fiatal korunkban is vezérelt bennünket.”

A kísérletezés, az ötletek hosszas kiérlelése során sikerült rájönnötök, hogyan írhatjátok a lehető legjobb dalokat, vagy ez még a jövő zenéje?
„A cél mindig az, hogy egyre jobb dalokat írjunk. De úgy gondolom, magát a fejlődést mi másképp értjük, mint a zenekarok többsége. Sokak számára ez egyenes utat jelent: egy adott dologra összpontosítanak, majd onnan haladnak tovább az előre meghatározott irányba. A Baroness esetét a világűr tágulásához tudnám hasonlítani. Nálunk is a Big Banggel kezdődött minden, majd az explózió után igyekeztünk minél gyorsabban kitágítani a zenekar határait, zenei és technikai értelemben egyaránt, a mai napig magunkba szívjuk, a magunk képére alakítjuk a zenei hatásainkat, legyen az dallamos vagy súlyos, derűs vagy sötét, halk vagy hangos, régi vagy új.
Vegyük például a Shock Me-t a Purple lemezről. Akkor tényleg belőttük, hogy mi legyen a tempó, milyen legyen a hangzás, aztán mentünk tovább a következő dalra, hasonló módszerrel. Ezzel sincsen gond, ám ezúttal azt akartuk, hogy kötetlenebbül szülessenek meg a számok, nem milliószor összepróbálva, mindent tökéletesre polírozva, és ezt a Last Word című friss nótánk is mutatja. Ma ez jelenti számomra a sikert, hogy kötetlenül, határok nélkül fejlődhetünk tovább. Lehet, hogy a következő dal könnyedebb, melankolikusabb, elegánsabb vagy koszosabb lesz, és akkor az jelenti majd a legnagyobb megelégedést.
Nagyra értékelem azokat a bandákat, amelyeknek van karaktere, és szüntelenül ennek a karakternek a formálásán dolgoznak úgy, hogy nyitott elmével, szívvel, lélekkel viszonyulnak zeneileg illetve általánosságban véve a környezetükhöz. Mi ugyanerre törekszünk.”

Az új album a Stone címet viseli, ami egyben azt is jelenti, hogy vége szakadt a színekről elnevezett LP-k sorozatának. Mi ennek az oka?
„A színes címek ötlete 2006-2007 tájékáról származik: azon viccelődtünk az akkori dobosunkkal, hogy milyen jó lenne, ha egyszer majd a szivárvány mind a hat színét viselné egy-egy albumunk. Ehhez igazodnának a borítók, és akkor milyen csodásan mutatnának a merch-pulton. Ez a koncepció mind határozottabban megvalósulni látszott, ahogy sorban megjelentek a lemezeink, ugyanakkor fiatal csapatként folyton megkaptuk, hogy ez úgysem fog teljesen összejönni. Aztán jött a Gold & Grey korong, a hatodik a sorban, amiben az arany fejezte ki számunkra a narancssárgát, és ezzel tulajdonképpen túl is teljesítettük az alapötletet.
És ahogy mondtad, ez egy sorozat a banda életében, ami ilyen formán lezárult, viszont nem akarjuk azt, hogy ez egyfajta véget jelentsen a zenekar számára. Minden lemezünkre úgy tekintek, mint egy nagy projekt részére, aminek távolról sem látni a befejezését. A színek végső soron kifejezik a Baroness egy korszakát, amelynek a Gold & Grey az utolsó fejezete. A Stone-nal kezdetét veszi egy új éra, de ez bizonyára nem lesz olyan hosszú. (nevet)
Visszatérve a Stone-ra, ez az első olyan anyagunk, amely egy állandó felállással készült el, vagyis az előző lemezhez képest nem változott a tagság. Ez korábban sosem volt így nálunk. Szóval két évtizedbe telt, mire összeállt az a négy ember, akik kellően hasonlóan gondolkodnak és olyan a hozzáállásuk, amely révén a Baroness stabil együttesként tud működni.”

Tehát az albumcím a zenekar stabilitására utal.
„Egyrészről igen, a jelenleg ránk jellemző stabilitást, szilárd összetartozást jelképezi. Másfelől, nagyban függ a cím értelmezése attól, kinek milyen a kulturális, szellemi, miegyéb háttere, vagy milyen élményhez társítja ezt a szót. Felmerült asszociációként Sziszüphosz története is, aki arra lett kárhoztatva, hogy örökké egy hatalmas sziklatömböt cipeljen felfelé egy hegyoldalon, azonban mielőtt annak csúcsára érne, mindig elfárad, a szikla pedig visszagurul a hegy lábához, és kezdheti elölről. Mára ez a mítosz az embert próbáló, esetenként hiábavaló munka jelképévé vált, ami olykor a lemezkészítésre is igaz.” (nevetünk)

Az új lemez vinylformátumban példátlanul sokféle színvariációban lesz kapható. Honnan jött az ötlet?
„Nemcsak a hallgatóink elvárásainak próbálunk megfelelni, hanem a magunkénak is azzal, hogy mindent beleadunk a zenébe, a borítóba, a videóklipekbe, és minden másba, ami a művészetünkhöz, annak részeként a vizualitáshoz kapcsolódik. Mindezeken keresztül pedig igyekszünk felfedezni önmagunkat és egymást.
Esett már szó a szűk mezsgyén mozgó zenekarokról. Egy időben a fő hangsúlyt mi is arra fektettük, hogy súlyosak legyünk. Persze sosem voltunk a legdurvább csapat a palettán. Egy adott ponton megelégeltem, hogy minden este kiköpöm a tüdőm, és feltettem magamnak a kérdést, hogy mit akarok ezzel bizonyítani. Az agresszió mellett a változatos tempók, a dallamok, a sokszínű megszólalás is fontos számunkra, és ahogy korábban már említettem, zenészekként, alkotókként nincs szükségünk rá, hogy valami alapján behatároltak legyünk.”

A zenétek mellett a te grafikusi munkásságodat is nagyon kedvelem. Mi inspirál téged illusztrátorként, és hogyan fejlesztetted ki a stílusod?
„Gyerekkorom óta érdekelnek a vizuális művészetek. Már totyogóként is mindig csinálni akartam valamit. Sokat köszönhetek a szüleimnek, akik ilyen, művészetileg ingergazdag környezetben neveltek. Már gyerekként vonzottak az olyanok, mint Monet, Cézanne, Degas munkássága. Kamaszként képregényeket rajzoltam, később volt is ilyen munkám. A sci-fi és fantasy illusztrációk szintén lenyűgöztek fiatal koromban.
A klasszikus és a mai úgynevezett ’high-minded’ (emelkedett) művészet ugyanúgy fontos számomra, és hozzátesz a saját stílusomhoz, így az új borító születéséhez is. A kiindulási ötlet a kőszobrokhoz hasonlóan természetességet sugárzó figurák ábrázolása volt, vagyis megjelenik maga a kő, mint anyag. Ahogy a hangzóanyag esetében, itt is egy üres papírral kezdődött a folyamat. Nagyon kezdetlegesen felvázoltam, mit szeretnék megjeleníteni, majd szerencsés módon, ösztönösen haladt előre a munka. Elég rizikós a festési technikám egyébként, mivel amit felteszek a papírra, az ott is marad kendőzetlenül, nem tudom módosítani, mint mondjuk a digitális felületeken. Ez némi nyomást gyakorol rám, de ahogy a zene viszi magát előre, itt is erre igyekszem támaszkodni.
Ami a borító tartalmát illeti, nagyban függ az adott lemeztől, hogy milyen technikát, színeket használok. Van olyan borító, amelyet csakis vízfestékkel tudtam volna elképzelni, egy másiknál semmiképp sem használtam volna feketét, megint egy újabbnál az volt a fontos, hogy részletgazdag legyen. A Stone-nál az asszociációk mellett szintén fontos volt a zenei és hangulati változatosságra való utalás.”

Megemlítenéd néhány emlékezetes illusztrátori munkádat?
Természetesen az összes Baroness-front ide tartozik. A The Red Albumnál eleinte azt sem tudtam, milyen stílusban készítsem el a képet. Nagy hatással volt az életem következő húsz évére, amikor kitaláltam, hogyan legyen. Ebbe most elég meredek belegondolni, valószínűleg anno ennek nem voltam tudatában.
Sokat jelentenek számomra azok a korai munkáim, melyeket a Pig Destroyer, a Darkest Hour vagy a Skeletonwitch zenekar részére készítettem. Akkoriban kvázi elvárás volt teljesen digitális grafikákat tenni az album borítóra, lángokkal, koponyákkal, durva szexuális töltettel, illeszkedve a zene brutalitásához. Ezzel szemben az én képeimen a női alakok nem szexuálisak, sokkal inkább klasszikus értelemben, mint a szépség megtestesítői vannak jelen. Elsősorban nem az embert jelenítik meg, hanem jóval mélyebb jelentéssel bírnak, ami a muzikális tartalomra utal, ahogy az egyéb természeti formák, állatok, növények esetében is.
Nagyon élveztem, amikor a korai időkben olyan bandáknak dolgozhattam, akik nem engedhettek meg maguknak egy drága, kézzel készült alkotást, de én összehoztam nekik, amire szükségük volt, és ők is, én is jól jártunk.”

Számíthatunk mostanában európai turnéra, netán magyar állomással?
„Emlékszem, eddig egyetlen magyar koncertünk volt, azt hiszem, 2007-ben. Senki nem jött el, mert valami politikai zűrzavar volt nálatok, ha nem csal az emlékezetem. Legutóbb meg, ugye itt volt a covid. Szóval igen, nagyon itt az ideje, hogy Európában és a Közel-Keleten is fellépjünk. Őszre várhatók fejlemények az EU-turnét illetően, bővebbet sajnos nem tudok mondani.”