Tavaly ősszel, a szüntelenül özönlő promók között némi késéssel kezdtem ismerkedni a Bards Of Skaði albumával. De amint kezdett megfogni a Glysisvallur: Musick From The Frozen Atlantis zenéje, nem volt menekvés. A szépség, amit ez a zene megtestesít, aligha foglalható szavakba. Mióta ráéreztem az anyagra, állandó társsá vált, a tavalyi év legjobb zenei darabjaival együtt.
Két úriember áll a Bards Of Skaði mögött, mindketten mesterei a zeneművészetnek. Thomas von Wachenfeldt (gitár, billentyűsök, lant stb.) a Dalarna-i Egyetemen professzor, Göran Månsson (fuvola, ütősök) Stockholmban, a Királyi Zenei Főiskolán tanít. Érdekesség, hogy Wachenfeldt felügyelte, hangszerelte az Entombed szimfonikus koncertjének nagyzenekari részeit, s Månsson szintén számos zenekar élő felvételeit, klasszikus fellépéseit vezényelte. A Bards Of Skaði viszont teljes egészében e két nagytehetségű alkotó- és előadóművész gyermeke.
Az ötletek már jó ideje gyűltek a nagyszabású koncepcióhoz, hogy az elsüllyedt Atlantisz egyszerre fenséges és tragikus történetét beszéljék el zenében. Nincs ének az albumon, de mivel a zene olyan pezsgő, színes, gazdag, emellett végtelenül muzikális, hogy fel sem merül, hogy hiányérzetünk lenne az ének távolléte miatt. Kiemelkedő nívójú alkotások kapcsán nem tartom szerencsésnek a hasonlítgatásokat, mivel a mű teljesen megáll a maga lábán, azonban a színvonal érzékeltetése kedvéért megjegyzem, hogy a Bards Of Skaði zenéje kapcsán olyan előadók jutottak eszembe, mint az Ataraxia, a Camerata Mediolanense, a Tenhi, az Empyrium, vagy a Wolcensmen. E felsorolás nyilván valamelyest önkényes, s nem azt állítja, hogy a Bards Of Skaði hozzájuk köthető, hacsak nem bizonyos hangulati elemek és a nagyívű, elegáns jelleg okán.
Elbűvölőek a fuvolatémák, amelyek a lanttal, az akusztikus gitárral összefonódva a szépség olyan szövedékét alkotják, amit hallani kell, hogy az ember értse, érezze, megtapasztalja, átélje. Hallunk dalt (Nordanstig), ami a Gyűrűk ura zenéje is lehetne, de a záró Nifelhel egy komorabb, komolyabb darab hangsúlyos dobütésekkel baljós árnyakat sejtetvén. A témában benne rejlő „végzetszerűség” ellenére még véletlenül sem húzza le az embert a zene, hiszen a minden rétegét, hangját átható szépség mindvégig uralja az albumot. Olyan földöntúli ragyogással mint glóriával bevonva a szerzeményeket, amelyek emelnek a hallgatón. Minden egyes alkalommal.
Természetes, hogy a tematika és a zenei világ erőteljesen az északi folkzenéből táplálkozik, de ezt a hagyatékot, zenei korpuszt saját anyagként formálja finomra e két mélyen ihletett művész. Csodás album a Glysisvallur.
