Kiadó: Steamhammer / Írta: Schmidt Péter / Értékelés: 7
Két év elteltével menetrendszerűen érkezett meg Axel Rudi és csapata friss albuma, amivel – szintén menetrendszerűen – ismét az a fő bajom, ami már az előző pár lemezénél is volt: a produkció. Amióta a szőke gitáros búcsút intett régi stúdiós partnerének, a számtalanszor bizonyított Charlie Bauerfeindnek, azóta az ARP-lemezek megszólalása sajnos egyre távolabb kerül az ideálistól. A trend sajnos most sem fordult meg: a dob például kifejezetten csúnyán puffog, a cinek sisteregnek, és valahogy az egésznek van egyfajta befejezetlenség-érzete. Mármint produkciós szempontból értve, merthogy a dalokkal és a zenészi teljesítményekkel amúgy nincs gond, a maga kiszámíthatóan ismerős módján végső soron nem rossz anyag ez sem.
Meglepetést ne várj tőle, Axel már régóta egy jól körülírható világban mozog, és nem csak a zenei és dallamvilágot illetően, de a lemezek felépítését meg a borítók képi világát tekintve is. Ezzel önmagában különben nincs problémám, tengernyi formáció üzemel így folyamatosan korrekt teljesítményt nyújtva, lehet ez egy működőképes recept. De ettől még a hangzásra, a produkcióra illenék komolyabban odafigyelni.
Ennyit a panasznapról, lássuk a dalok derékhadát. A szokásosnak mondhatóan sejtelmes intrót követő Forever Strong egy tempósabb, gyorsabb darab, míg az ezt követő Guardian Angel kimértebb húrokat penget, de azért harap ez is, a refrénje pedig kimondottan fogós. Elsőre furán hatott a Led Zep-átirat Immigrant Song, ami szinte mechanikus jellegű riffelést kapott, Johnny pedig kissé Ripper stílusában énekel benne. A kezdeti idegenkedés után végül megkedveltem ezt a tételt, különös tekintettel az elszállós-hangulatos középrészére. 10 perc 10 másodpercével az Ankhaia a szokásos monumentális eposz a lemezen, keleties dallamokkal meg némi Tony Martin-érás Black Sabbath-hangulattal nyakon öntve. Tetszetős. Valahol a záró Taken By Storm is efféle vizeken evez, igaz, kissé már rövidebbre szabva. A Crying In Pain ballada ellenben igen sablonos és túlhúzott, a zakatolós-riffes Right On Track már sokkal jobb.
Alapvetően tehát a produkciós oldalt kéne rendbe szedni, azt viszont most már tényleg minél előbb. A dalokkal komoly probléma továbbra sincs, pusztán a zene alapján a nyolcas is kijárna, a sufnituningos hangzás miatt viszont kénytelen vagyok egy ponttal rövidebbre szabni a végét. A koncert azért jó lesz.
