Erről az amerikai death metal bandáról annyit tudok, hogy 2018-ban alakult, és eddig egyetlen demót készített, amely három saját szerzeményen kívül egy Nihilist-fedolgozást (Supposed to Rot) tartalmazott. Aztán jött néhány változás a felállásban, illetve a debütáló korong elkészítése. De hogy melyikre került sor előbb, arról nincsenek információim.

Próbáltam itt-ott rákeresni a formációra, de a nagy kutakodásomnak csak az lett a vége, hogy megtudtam az autofágia szó jelentését (a szervezet öntisztuló folyamata). Ha tippelnem kéne, azt mondanám, ezt a lemezt már a tagcserék után követték el a portlandiak, igaz, a nagyon hasonszőrű hörgés-morgás alapján azért elbizonytalanodva tenném mindezt.

Egy biztos, ez a lemez úgy kezdődik, mintha a demo folytatása lenne. Azaz, a koszos, dübörgő hangzás olyan összhatással párosul, hogy az alapján simán lehetne akár ez egy albumelőzetes promo-kiadvány is. De aztán nem kell sokat várnunk arra, hogy ez a pusztulatos megszólalás irgalmatlan erővel üssön minket mellkason, a dobhártyánkat is darabokra szakítva közben.

Ezt a kiváló, old school-jellegű hangzást a felvételeknél ügyködő Charlie Korynnak, Billy Andersonnak, na meg a „maszterfelelős” Dave Oterónak köszönhetjük. Na meg persze annak, ahogyan a zenészek egészen hihetetlen mélységből prezentálják számunkra az egyszerű témákból összeálló szerzeményeiket.

Lehet, hogy egy-két téma összetettségén, ha úgy tetszik, nehézségén még lehetett volna dolgozni, ugyanakkor unalmas részeket keresve sem lehet találni a korongon. Az biztos, hogy a szabályok és határok közé szorulás nem a legfőbb jellemzője a néhol egészen beteges dallamokat szállító kvartettnek, így nem ritka az, hogy a doomos lassulásokat egyik pillanatról a másikra grindos begyorsulások váltják fel. De az az igazság, hogy a középtempós szaggatások, megspékelve a finoman csilingelő cintányérokkal, szintén jól állnak a bandának.

Nincs itt újító szándék, egyediségre való törekvés, csak hangulatos zenélés, harmincnégy percen keresztül.