Mirror Maze címmel tavaly decemberben jelent meg a prog metalos At Night I Fly bemutatkozó albuma. A zenekart a hazai modern progmetal színtér ismert arcai alapították. A 2012-es September Kills EP megjelenése és jó néhány koncert után pihenőre vonultak, ez az album a módosult felállású csapat újjáéledését jelenti.

Az At Night I Fly zenekart nagyjából 9 éve indította el Bátky Zoltán énekes (Stonehenge, Wendigo, After Crying, Wall Of Sleep stb.) és Horváth András Ádám gitáros (Dreyelands, A.C.), ám első albumukra, a Mirror Maze-re 2019 végéig kellett várni. Az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb magyar progresszív metal lemeze kapcsán kettejüket faggatta Uzseka Norbert.

www.facebook.com/atnightiflyband



AT NIGHT I FLY:

Bátky „BZ” Zoltán – ének, vokál
Horváth András Ádám – gitár, vokál
Springer Gergely – basszusgitár
Nagygyörgy Gábor – dobok


Hogyan alakult meg anno a csapat, és miért tartott ennyi ideig előállni az első albummal?

Horváth András Ádám: „Valamikor 2011-ben merült fel először bennünk BZ-vel, hogy össze kéne hoznunk egy közös formációt. Nekem akkor még pörgött ugyan a Dreyelands, de BZ-nek épp felszabadultak a progmetal kapacitásai, úgyhogy neki is estünk az első dalok faragásának. Az első próbák még abban az évben elindultak, akkor még teljesen más felállásban és más név alatt, kicsit zenekarszerűbben. Mindenki hozta az ötleteit, a próbateremben írtuk a nótákat, de aztán néhány próba után viszont kiderült, hogy az a formáció nem fog működni, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy más alapokra helyezzük a csapatot. Akkor döntöttük el, hogy ketten rakjuk össze a zenét, és a kész anyaghoz keresünk zenésztársakat. 2012 elejére össze is állt az első EP anyaga, majd csatlakozott hozzánk Nagygyörgy Gábor (ex-Cry Free, ex-K3) dobos és Hegyaljai-Boros Zoltán (Reason) basszusgitáros. Összepróbáltuk az anyagot, és fel is vettük. Ez lett a bemutatkozó ’September Kills’ EP, amit 2012 november 5-én hoztunk ki.

A következő pár évben volt pár koncert, de valahogy a többi elfoglaltságunk, egyéb idő- és energia-beosztásunk miatt még nem váltunk igazi zenekarrá, szóval bár BZ-vel írogattunk újabb dalokat, egyelőre project szinten kezeltük a csapatot. Mindenki zenélgetett, melózgatott mindenfelé, aztán pár év hallgatás után 2017-ben vettük fel újra a fonalat, hogy megnézzük, hogy mit lehetne kihozni a bandából. Hegyaljai-Boros Zoli már korábban úgy döntött, hogy nem folytatja a közös munkát, így a menet közben lelassult Dreyelands zenekarom basszusgitárosa, Springer Gergő csatlakozott hozzánk. Gergővel több évtizedes a közös múltunk, úgyhogy pillanatok alatt beilleszkedett. Lett is pár dátum, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy sokkal jobban szól a zenekar, mint valaha, és valahogy a hangulat is sokkal lazább, úgyhogy megállapítottuk, hogy bizony van értelme foglalkozni a dologgal. Így 2018 végén elérkezettnek láttuk az időt, hogy mostantól ne csak projectként, hanem ‘rendes’ zenekarként tekintsünk magunkra, és egy nagylemez formájában meg is mutassuk mindezt világnak. Erről szólt a tavalyi évünk, és az eredményt a ’Mirror Maze’ lett.”

Honnan jött a név, mit jelent?

Bátky Zoltán: „Amikor Andrissal még nagyon a tervezgetés elején egy enyhén képzavaros helyen – egy újpesti belga sörözőben – beszélgettünk, szóba esett, hogy nagyon gyakran álmodom arról, hogy tudok repülni. Nem olyan Superman-szerűen, hanem olyan egyszerű izommozgással, mint ahogy sétálunk vagy pislogunk. Aztán ez a téma visszajött a névadás közben, és valahogy a zenekaron ragadt.”

HAÁ: „Csak amiatt aggódtunk egy kicsit, hogy nem az fog-e mindenkinek beugrani elsőre, hogy ez egy metalcore csapat, mert náluk divatosak az ilyen hosszú, fura jelentésű, sokszor ‘out-of-context’ zenekarnevek, de aztán annyira megszerettük, hogy amint BZ is mondta, rajtunk ragadt.”

Volt előzetes elképzelés a zenei irányról, bármi olyan terv, amit kimondottan ezzel a zenekarral akartatok megvalósítani?

HAÁ: „Modern, dallamos progmetalt akartunk csinálni. Mindketten ehhez értünk a legjobban, úgyhogy az „ami nem romlott el, ne javítsd meg” elvén alapulva nem is nagyon akartunk olyan dolgokba beleugrani, amik nem természetesek számunkra. Az EP-nél mindenképp a korábbi dolgainkhoz képest kicsit modernebb anyagot akartunk csinálni, aztán a nagylemeznél ez már nem volt szempont. Sorvezető nélkül azt írtuk, ami jött belőlünk.”

AT NIGHT I FLY – Gethsemane (a 2019-es Mirror Maze albumról)

A Mirror Maze egy igen összetett, fajsúlyos album lett, feltételezem, iszonyat sok munka is volt vele. Hogy állt össze?

BZ: „Nem azonnal terveztünk konceptalbumot, hiszen már a September Kills EP után közvetlenül megszületett két olyan dal, amit koncerten is játszottunk (a Shattered Mirror Bay és a Gethsemane). Mivel akkoriban még a Dreyelands is aktívabban működött, eleve azt terveztük, hogy az EP-hez hasonlóan én bedobok majd alapötleteket, félkész dalokat, demókat, és ezek Andris segítségével kerülnek majd végleges formába. Nagyjából így is lett, mivel az említett két dalon kívül valamikor 2018 nyarán kezdtünk el komolyabban dolgozni az anyagon, és ekkorra elég sok dalkezdeményem összegyűlt már változó készültségi fokkal, innentől kezdtük el dobálni egymásnak ezeket, és szép lassan alakot öltött, mivel töltjük meg a játékidőt. A koncepció már ezen időszak alatt került képbe, mivel a dalok első szövegverzióit is eléggé közös témára lehetett felfűzni, így aztán mindet kicsit igazítottuk mind szövegben, mind sorrendiségben úgy, hogy végül kikerekedjen a történet.”

HAÁ: „Hosszú idő után, 2018 nyarán ültünk le először újra, hogy átnézzük a demókat, és agyalgassunk új dalokon. Kijegyzeteltük, hogy mik a használható anyagok, aztán marhára megnyugodtunk, hogy van mihez nyúlni, de igazából, amíg meg nem fogalmazódott bennünk, hogy nagylemezt készítsünk, nem nagyon haladtunk tovább. 2019-ben, amikor már zenekarnak kezdtük tekinteni magunkat, újra elővettük a dalokat, és tavaszra a Uriel el is készült. Aztán amikor kialakult a lemezkészítés ütemezése, akkor estünk neki nagy erőkkel a maradék pár dalnak.

Illetve menetközben kipattant a fejemből a Wanted To Be alapja, amit először szóló anyagnak gondoltam, de aztán végül megmutattam a többieknek, hátha bejön nekik, és szerencsére szerették, úgyhogy ez a nóta is bekerült a kalapba. Miután kiválasztottuk, hogy mely dalok kerüljenek a lemezre, onnantól jött igazából az én szerepem, hogy a néhol csak egy riffel vagy egy verze/refrénnel, rendelkező dalkezdeményekből, kész nótákat kreáljak. Néhol ez kisebb, néhol nagyobb meló. A Towards The Black Lightot és a The Pitet komolyabban is újraértelmeztem, de az Afterlife-hoz például szinte hozzá sem kellett nyúlni. Szóval dalonként változó volt, hogy mihez mennyire nyúltam hozzá, és persze mindent megfuttattam BZ-n is, elvégre mégis az ő gondolataiból fakadtak a dalok, de szerencsére tök nyitottan állt az ötleteimhez. Ez a folyamat nagyjából két hetet vett igénybe tavaly júliusban, és így álltak össze a lemez tételei.”

És a stúdiós munka?

HAÁ: „A felvételek iszonyú gyorsan elkészültek. Augusztusban Nagygyörgy Gabi két és fél nap alatt feldobolta az egész lemezt, aztán még különböző előkészítő munkák zajlottak, de a további konkrét felvételek csak szeptember végén kezdődtek. Mentünk szépen sorban, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Felgitároztam a dalokat, aztán jött Springer Gergő a basszusgitárokkal, közben folyamatosan készítettük a szintiket, aztán pár nap éneklés, akusztikus gitározás, vonós felvételek, és végül keveréssel, masterrel, mindennel együtt november legelejére kész is lettünk, úgyhogy nagyjából nettó 6 hetet melóztunk. Mondjuk producerként személy szerint ebben a 6 hétben nem sokat aludtam! (nevet) Nagyon intenzív munka volt, de megért minden csepp verejtéket. Elmondható a bandáról, ideértve Hidasi Barna hangmérnökünkről is, hogy nagyon érezte a flow-t mindenki, és ez szerintem át is jön a lemezen.”

Van néhány vendég is az albumon, meséljetek az ő szerepükről!

HAÁ: „Az At Night I Fly-ban a szintiket alapvetően BZ és én szoktuk összerakni. Leprogramozzuk, feljátszogatjuk, de azért egyikünk sem billentyűs, úgyhogy úgy gondoltuk, hogy bizonyos részeket jobb a profikra bízni. (nevet) Ez már a September Kills EP-nél is így volt, hogy szerettünk volna egy billentyű szólót a címadó dalba, amit végül akkor a nem csak kiváló hangmérnökünk, hanem évtizedes jóbarátunk, Hidasi Barna játszott fel. A Mirror Maze esetében kézenfekvő módon a Dreyelands billentyűs Kővágó Zsolt segített nekünk ebben. Most is mi csináltuk BZ-vel a lemezen hallható szintik 90%-át, de ezúttal Zsolti minden sávunkat átnézte, és mivel irgalmatlan szinti- és VST-parkja van, egyértelmű volt, hogy sok helyen találni fog szebb soundokat, mint a mieink voltak, úgyhogy sok esetben csak a hangszíneket cserélte le a feljátszásainkon. Néhány dalhoz viszont extra sávokat is rögzített, amiktől csodálatos új kontextust kaptak bizonyos részek, továbbá minden zongorás részt újrajátszott, ettől pedig nagyon emberközelivé váltak a vonatkozó dalok. És az sem lehetetlen, hogy a jövőben néha élőben is felbukkan majd a koncertjeinken.

Régi mániám, hogy amit lehet, élőben rögzítsünk, legyen szó akár egy szimfonikus zenekarról. Így volt ez a Dreyelands lemezeken is, és az egyéb munkáimnál is, úgyhogy itt sem lehetett másképp. Ezúttal vonósnégyest hangszereltem a lemez utolsó két dalához, amiket a Budafoki Dohnányi Zenekar vonósai, Horváth Anita, Nagy Szilvi, Tuza Boglárka és Helecz Dani játszottak fel. Hárman közülük régi harcostársaink, több korábbi felvételünkön közreműködtek már. Technikai oldalról meg kell említeni még Hidasi Barnát és Vesztergom Laurát a HL-Stúdióból, akik szintén irgalmatlan melót tettek bele a lemezbe, és nem csak a szaktudásuk, hanem a szívük is hallható az anyagon.”



Össze tudnátok foglalni röviden az album koncepcióját?

BZ: „A lemez nem egy lineáris történetet jár körbe, hanem olyasmi, mint egy novelláskötet vagy antológia, ahol az egyes részek ugyanannak a témakörnek egy-egy szeletét, szemszögét mutatják be. A közös hasonlat a vidámparkok tükörlabirintusát idézi, ami olyan, mint a mostani, modern életünk, ahol már képtelenség a világtól és annak reakcióitól, a lassan 8 milliárd többi ember által mutatott képektől elzártan élni, tehát olyan ez, mint amikor belépünk a tükörlabirintusba. Az elején tudjuk, merre tartunk, de mindenfelé torz, vagy épp hívogatóan csalóka tükörképek állnak készen arra, hogy eltérítsenek az iránytól. Épp ezért megannyi furcsa, megtévedt, elakadt, megtévesztett életű ember bolyong a saját kis útvesztőjében, rég elfeledve, vagy talán soha meg sem találva saját útját.”

AT NIGHT I FLY – Uriel (szöveges videó a 2019-es Mirror Maze albumhoz)

A lemezt alaposan meghallgatva, az volt az érzésem, hogy a Mirror Maze 100%-osan BZ, de ez nyilván nincs így, ám érdekelne, a zenei részeken túl a többiek mennyire folytak bele az ének- és szövegrészekbe, ill. mit jelent számotokra a koncepció?

BZ: „Ugyan a dalok szövege egy kivételével valóban saját és a koncepció váza is tőlem származik, az összképet Andrissal együtt terveztük meg, ráadásul sokat segített az is, ahogy rátaláltunk a Rajkai Petitől származó borítóképre, ami az addigi több tucatnyi címötletet azonnal lemosta, és ekkor tisztult ki véglegesen a kép. Az pedig külön öröm, hogy a teljes egészében Andristól érkező Wanted To Be, ugyan saját tapasztalataira építkezve, de kiválóan illeszkedett a tematikához, sőt egyenesen az egyes „jelenetek” utáni epilógusként, összefoglalóként találta meg a helyét.”



Dante írta az Isteni színjáték Pokol részének elején: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.” Ezt nagyon érzem a Mirror Maze-ben, egyúttal az úgymond életközépi válságot is. Ha lehet ilyenről beszélni, hogy látjátok most, hogyan tovább, mi a cél, mi az élet értelme?

BZ: „Bár tudnám, mi az értelme! (nevet) A lemez elvileg a legvégére megcsillant egy kis reményt és azt mondja, minden tévút, hamis tükör és bukás után érdemes újra felkelni, mert mindig van remény, de persze én ezt hol így látom, hol nagyon nem. A bipoláris zavar és a depresszió ezt tudja… Igazából részemről annyi a válasz, hogy bár sokszor teljesen konkrétan gondolkodtam rajta, hogy kiszállok, aztán mindig történtek olyan boldog vagy pozitív dolgok, amiket már nem élhettem volna át, ha korábban feladom. Szóval talán ezekért a szikrákért érdemes folytatni, és a reményért, hogy lesznek még ilyenek.”

HAÁ: „A Wanted To Be című dalban leírtak nagyon személyesek és aktuálisak. Azt hiszem, elég plasztikusan megmutatja a dal, hogy min megyünk keresztül nagyjából mindannyian. Ez valószínűleg már Dante korában is így volt, és 500 év múlva is így lesz, csak más és más dolgok alakítják az életünket a különböző történelmi korokban, ahogy saját életünk előrehaladtával is más és más dolgok válnak fontossá, és befolyásolják a jövőnket. Ahogy a dalban is írtam, mélypontokat elérve átvillanhat az ember fején az, hogy kiszáll, de én vallom, hogy nem az egyszerű megoldás visz előre minket, hanem a folyamatos küzdeni akarás. Néha az embernek fejest kell ugrania magába, aztán átlátva az aktuális korlátokat, egyszerűen átugrani ezeket, és ezt ismételgetni időről-időre. Szóval ‘maradni kell’, és menni előre. Mindig.”

Van szerintetek bármi kiút, menedék a behálózás, az online lét elől?

BZ: „Az online lét nem ellenség, de az is tény, hogy tudni kell kezelni. Tisztában kell vele lenni, hogy amit az emberek láttatnak magukról, az a személyiségüknek és életüknek csak egy kis szelete, ráadásul effektezve és kiszínezve. Ha ezt szem előtt tartod, és mind az online világ használatában, mind pedig az emberek ez alapján történő megítélésében mértéket tudsz tartani, akkor talán el tudod venni a szemedet a saját labirintusod tükreiről és menni tovább arra, amerre szeretnél.”

HAÁ: „Ez baromi nehéz manapság. Én azt gondolom, hogy kiút nincs, egy szükséges rossz, az életünk része. Viszont néha érdemes online detoxot tartani, egyfajta online száraz novembert (nevet), és picit leszakadni a hálóról. Egyre nehezebb ezt meglépni, de nem lehetetlen.”

AT NIGHT I FLY – Mirror Maze (a 2019-es album)

Az Afterlife-ban ott a kérdés: mi történik velünk, ha meghaltunk. Válasz ott nincs, ezért kérdezem itt: szerintetek mi történik?

BZ: „Kiábrándítót mondok, de közvetlenül velünk, a saját tudatunkkal, vagy lelkünkkel szerintem semmi. Egyes észak-amerikai törzsi kultúrákban nagyon érdekes mitológiai magyarázat van erre, ami furcsán ugyanazt mondja, mint az energiamegmaradás törvénye. Ugyebár anyag nem vész el, csak átalakul, de mi lesz a ‘szellemi energiával’? A világvallások erre találták ki a túlvilágot, mennyországot, nirvánát és egyebeket, de az indián hitvilág szerint a ‘szellem’ teljesen mást jelent. Ha neked véged, ‘alanyi jogon’ a tudatodnak is, nem kerülsz sehová, az ‘örök vadászmezők’ képét a fehér westernírók találták ki. Az igazi indián hiedelem szerint a te szellemed és szellemi energiád másokban él tovább, ha például elmész egy olyan helyre, ahol egy azóta eltávozott barátoddal jót beszélgettetek, vagy bármi meghatározó közös élményetek volt, visszahozza számodra az emlékeket. Ez a „hely szelleme”, és így élsz te is tovább – nem a saját magad számára, hanem másokban.”

Abban sincs közmegegyezés, hogy a halál előtt mi van. Már csak a Gethsemane c. dal miatt is kérdezem: szerintetek eleve elrendeltetés van, szabad akarat, vagy valami más?

BZ: „Saját kerge hitem szerint egy bizonyos mozgástéren belül van szabad akaratunk, de persze sok mindent nem változtathatunk meg egyszerű fizikai keretek miatt. Viszont ezen belül igenis törekedni kell arra, hogy a saját életed éld, erre utal a dalban a Jézus-példázat is, amikor az utolsó éjszaka eldönti: ő mégsem a keresztet és a mártírságot választja, hanem a saját útját, ahogy ezt megannyi ember is tehetné, aki a szülei, párja vagy bárki más árnyékában él.”

HAÁ: „Szerintem alapvetően szabad akarat az van, ugyanakkor valamiféle sorsszerűségben azért hiszek. Ez nyilván nem úgy működik, hogy várunk karba tett kézzel, hogy majd a ‘sors’ megoldja helyettünk a dolgokat. (nevet) Az eddigi életem azt mutatja, hogy ha valami történt velem, legyen az jó vagy rossz, annak szinte mindig oka volt. Ha elvesztek egy melót, szomorkodom ugyan, de mindig jön egy jobb utána. Amikor eltörtem a lábam pár éve, akkor már annyira szét voltam hajtva, hogy éreztem, hogy ott és akkor már muszáj volt megállni néhány hétre, és újragondolni dolgokat. Ezekből a kis jelekből pedig tanul az ember, és egyre tudatosabbá válik, majd jó esetben ezáltal alakítja is a saját sorsát, de még mindig a saját akarata szerint. Szóval hívhatjuk bárminek ezt a fajta gondviselést, de ha létezik, akkor is mindenképp közös a meló. Semmi sem jár alanyi jogon.”



Az Uriel szintén részben bibliai témához nyúl, ugyanakkor Clive Barker Korbács című regényére is utal. De közben van egy olyan hátsó gondolatom is, hogy az Édenkertet őrizni ott hagyott angyal egyben ti vagytok, meg minden művész, aki valamiféle elveszett értéket próbálna még életben tartani…

BZ: „Valóban ebből a két forrásból származik a szöveg, de pont a dolgok fonákját fogja meg: Uriel is rájön, hogy talán az egykori feladata már rég felesleges, az Édenkert virágai már csak porló homokból vannak, szóval akár el is indulhatna egy saját útján. Ez a dal az eleve elrendeltetett életek megváltoztatásának lehetőségéről szól. Persze ettől mi még kitartunk, de ha azt látjuk majd, hogy már csak saját egykori (vélt vagy valós) dicsőségünk árnyékát védjük, nekünk is tovább kell majd állnunk. Elég sokan ragaszkodnak ilyesmihez manapság, a zenei életben és azon kívül egyaránt, rájuk is férhet egy ilyen ébresztő.”

A Shattered Mirror Bay a gyermekkor, ill. általában a múlt elvesztéséről, elmúlásáról szól. Szomorú dal, úgyhogy el tudtok mesélni valami jó gyermekkori élményt, akár valamit, ami máig hat és a mai önmagatokban, akár a zenétekben is megjelenik?

BZ: „Nálam nagyon egyszerű a képlet, a dalban megidézett öböl és úgy egyáltalán minden nyaram az önfeledt, szabadsággal átitatott boldogságról szólt, és ennek a keresése az egész életem, ami óhatatlanul a zenémre, szövegeimre is kihat. Talán ebben az értelemben sosem akarok felnőni, és ha 45 évig kibírtam vén gyerekként, most már így is maradok.”

HAÁ: „Bennem nem is egy konkrét gyerekkori emléket hoz fel a dal, hanem csak simán emlékeztet a 16 éves önmagamra. Sokáig azt hittem, hogy ez a naiv, felhőtlen, bizakodó, gyermeki, életerős lelkiállapot elérhetetlen, visszahozhatatlan, és ez az élet rendje, hogy elkezdünk öregedni, blablabla. Aztán kb. 5 évvel ezelőtt újra bekapcsolódott nálam ez az érzés, és felfedeztem, hogy hihetetlen dolgokra vagyok képes, hogyha valahogy sikerül elérni ezt az egyfajta nirvánát. Ez nyilván nem folyamatos, és néha nagyon nehéz odajutni, de mint ahogy az ember az autogén tréning segítségével el tud érni egyfajta meditatív állapotot, majd utána ezt akár egy pillanat alatt ki-be tudja kapcsolni, ugyanígy tanulható és valamelyest irányítható, hogy néha előhívjam a 16 éves Andrist. És mindez persze baromi inspiratív, úgyhogy nyilvánvalóan jelen van a zenei munkásságomban is azóta. (A szólólemezemet konkrétan ez inspirálta.) Kicsit olyan ez, mint egy életelixír, és persze néha lehangoló a valóság, de ahogy egyre többször sikerül előhozni az érzést, egyre kevésbé érdekel a valós korom, mert egész egyszerűen nincs jelentősége.

Van ez a több helyen is felmerülő kérdés: mit mondanál mai fejjel a gyermekkori önmagadnak? De vajon a gyermekkori önmagatok mit mondana a mai éneteknek?

BZ: „Ő ezt mondaná nekem: ‘Rohadt sokat marcangolod magad, inkább hagyd magad mögött a súlyokat és mindent, mindenkit, aki visszahúz. Legyél megint teljesen olyan, mint én.’ Hogy én mit mondanék neki? Jó kérdés, mert bármilyen rögös is volt az út, attól lettem én én, hogy így jártam végig. Talán annyit tanácsolnék: ‘Próbálj senkit sem megbántani’.

HAÁ: „Mai fejjel a gyereknek azt mondanám: ‘Ne fecséreld az időd olyan dolgokra, amik nem érdekelnek. Csináld meg a kötelezőt, mert a tudás és a tapasztalat szükséges, de gyorsan tedd, hogy több időd maradjon önmagad megvalósítására. Tanuld meg a szabályokat, hogy tudd, hogy melyiket érdemes követni, és melyiket nem. Sose dőlj hátra, mindig lépd át a korlátaidat.’ A gyerek a felnőttnek: ‘Szerintem túl sokat pörögsz. Néha pihenhetnél!’ (nevet)

BZ, te sosem voltál egy visszafogott fazon, ha a saját gondolataidat, érzéseidet kellett megénekelned, de ez az album súlyosabb és bátrabb minden korábbinál. Neked hogy zajlott ez, felmerül egyáltalán benned, hogy mit szólnak majd hozzá mások, vagy ez és így jön, nem lehet gátat szabni neki?

BZ: „Figyelj, ha a zenémben, szövegeimben nem lehetek őszinte, akkor hol legyek? (nevet) Ráadásul azt hiszem, eddig mindig sikerült úgy megfogalmaznom a saját, belső tapasztalatokat és érzéseket, hogy ez más szemszögéből is érthető, értelmezhető és átélhető legyen. Amikor annak idején a teljesen saját érzésekből összerakott Between Two Worlds után megjött az első (postai) levél megköszönve, hogy ez a dal róla szól és mennyit segített neki, nagyjából látszott, hogy ez a fajta megfogalmazás jó út lesz a továbbiakban is.”

A The Pit, ha jól értelmezem, a pillanatnyi, ám múlékony örömről szól, konkrétan egy koncert kapcsán. Viszont vannak buddhista tanok ill. azokból merítő modernebb filozófiák, melyek szerint csak a most létezik, abban kellene élnünk, hiszen a múlt elmúlt, a jövő még nem létezik stb. Mi erről a véleményetek?

BZ: „Egyre inkább egyetértek. Túl sokat keseregtem a múlton és túl sokat aggódtam már a jövő miatt. Persze ettől még nem dobom el a munkát és a kötelességeket, hogy mindenemet felpakoljam egy motorra és elhúzzak a naplemente felé… de lehet ezt az érzést egyre jobban megközelítve élni, szóval erre törekszem. Hogy sikerül-e, az persze más kérdés… (nevet)

HAÁ: „Ahogy már feljebb is kifejtettem: a múltból maximum az ott megszerzett tudást és tapasztalatot ér használni. Csak az előre lehet irány, ehhez pedig ma kell észnél és topon lenni.”



A Towards The Black Light az öregedésről szól. Hogy látjátok magatokat idősként, és azon belül is zenészként? Meddig lehet metalkodni hitelesen?

BZ: „Szerintem bármeddig. A hitelesség nem a korból jön, hanem a hozzáállásból. Ha valakin látszik, hogy már csak megszokás vagy az évtizedekkel azelőtt felvett póz viszi előre, akkor ideje abbahagyni, de én minden alkalommal, amikor felmegyek a színpadra, ugyanazt a kölyköt érzem magamban, aki először közönség elé állt – amíg ez van bennem, folytatom.”

HAÁ: „Dettó. Imádom csinálni. Mindig izgi, pedig nagyon sokat játszom mindenfelé. Ha valamit már nem élvezek, általában abba is hagyom. Úgyhogy a metalkodás is hiteles lehet öregen is, amíg mosolyogni tudunk mellé, de simán el tudom képzelni, hogy egy idő után elég lesz belőle. Biztos, hogy idős koromban is meg fog maradni a zene. Ez érdekel. Nincs mit tenni. Valószínűleg akkor a színpadi zenész irányából a zeneszerzői tevékenység felé fog billeni a mérleg nyelve.”

A borító is egészen különleges lett, mit kell tudni róla?

HAÁ: „Rajkai Péter régi barátunk és ő készítette a borítón látható fotót. Péter saját bevallása szerint hobbifotós, de ehhez képest 30 ezres követőbázisa van az Instán és a National Geographic többször is publikálta a fotóit. Zseniális képeket csinál és van egy Look Up című sorozata, amit a világ nagyvárosainak különleges épületeiről készít alulnézetből. Egy ilyen képre talált rá dobosunk, Gábor, és dobta be az ötletet, hogy ez mennyire jó lenne borítónak. Ránéztünk, és egyből átjött rajta a lemez koncepciója.

A tükröződések, és az éles szakadékokkal teli rögös út a fény felé. Egyszerűen tökéletesen passzolt. Már csak azért is, mert nem szerettünk volna ilyen szokásos, festett metal borítót, hanem valami különleges, modernebb hangvételű, minimalista látványon gondolkodtunk eleve. Ezt erősíti amúgy az egész csomagolás design is, hogy pl. a lemezen sincs nyomat, csak a tükröződő CD saját anyaga. Eredetileg a CD alá szintén valamilyen tükröződő anyagot szerettünk volna tenni, de aztán ezt anyagi okokból elvetettük, úgyhogy az átlátszó tálca alá egy olyan, alig látható felirat került, ami úgy hat, mintha a tükröt a foncsorozott oldal felől néznéd. Szóval a fizikai formátum látványvilágát is szerettük volna minél inkább a lemez koncepciója alá rendelni, és ennek kivitelezésében pedig Nagy Olívia grafikus volt segítségünkre.”



Írtátok a promóciós lapon, hogy a zene mélységének és komplexitásának legjobb átadása érdekében a lemezanyag 96kHz / 24bit nagyfelbontású formátumban is elérhető lesz. Ez mit takar?

HAÁ: „A lemezt eleve ebben a nagy felbontásban vettük fel. Az a helyzet, hogy a CD sajnos nem a manapság elérhető legjobb minőséget képviseli. Ennek egyszerű technikai korlátai vannak, mert a CD nem képes 44,1 kHz/16 bit-es felbontásnál nagyobbra. (Van olyan 80-as évekbeli White Lion CD-m, ahol a bookletben szabadkozik a zenekar, hogy sajnálják, de be kell állni az új trendek mögé, és CD-n is ki kell adni a lemezt, és elnézést kérnek, de ez a formátum nem tudja hozni az analóg felvételeken megszokott minőséget.) A 96 kHz/24 bit már megközelíti ezt.

Az általam nagyra becsült Steven Wilson például épp emiatt az összes szólólemezét kiadta blu-ray-en is, mert arra már felfér a nagyobb adatmennyiség, és így a vájtfülűek igazán hi-fi minőségben hallgathatják a zenéjét. Komolyzenei felvételeket pedig még ennél is nagyobb felbontásban is el lehet érni. Nagy rajongója vagyok ezeknek a felvételeknek, ezért szerettem volna mindenképp így rögzíteni, majd elérhetővé tenni ezt a felbontást mindenki számára. Nálunk blu-ray kiadásról nem volt szó, de a bandcamp oldalunkon megvásárolható ez a formátum, illetve aki onnan rendeli meg a Mirror Maze CD-t, az automatikusan hozzájuthat ehhez a változathoz is.”

Az anyaghoz eddig két szöveges videó készült, lesz rendes klip is?

BZ: „Nagyon szeretnénk, de igazából ez anyagi forrásokon múlik. Összecsapott dolgot nem szeretnénk, ha már a lemez és annak témája is ilyen komplexre sikerült. Ha bármi módon lehetőségünk lesz ezen a szinten elkészíteni valamilyen képi anyagot is, mindenképpen rámegyünk.”

Próbálkoztok-e külföld felé is az albummal?

HAÁ: „Mindenképp szeretnénk. A kiadónk a Hammer berkeiben működő Nail Records, akik eleve sok helyre eljuttatják a lemezt, de saját kapcsolatrendszerünket is igyekszünk aktivizálni, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Az biztos, hogy hosszútávon nem csak az ország határain belül gondolkodunk.”

BZ, te Bécsben laksz már egy ideje. Milyen ott az élet, és mi hiányzik itthonról?

BZ: „A Túró Rudi, a nem mikrométerre szeletelt felvágott és a főzelékek hiányoznak, minden más oké. (nevet) Egyébként igazából sok mindenben nagyon hasonló itt az élet, eleve nagyon közel vagyok Magyarországhoz, tehát nincs akkora szakadék semmilyen szinten. Viszont anélkül, hogy politikát kevernék a dologba, egyszerűen más a közhangulat. Közvetlenebbek, mosolygósabbak, emberszerűbbek az emberek, jó kimenni az utcára, jó csak úgy „lenni”. Ráadásul irtózatosan jól kezelik a multikulturális környezetet, az itteni barátaim között ugyanúgy van osztrák, mint görög és afgán, és érdekes módon a kinti magyarok közül is azokkal a legszorosabb a kapcsolat, akik átértékelték a helyzetüket, nem egy bécsi magyar buborékban élnek. Mindenki szépen hozza a saját világát, hagyományait, stílusát, és beledobja a közösbe úgy, hogy közben mégis itteniként él és viselkedik. Ez a nyíltság, a hagyományok és az új tökéletes keveredése tetszik itt leginkább.”

Mi a helyzet a többi zenekarotokkal, projektetekkel?

BZ: „Részemről ugye ott a Wall Of Sleep, ami a tavalyi évet a legutóbbi lemez megkoncerteztetésével töltötte, így az idei bulik mellett már elkezdünk új dalokkal is komolyabban foglalkozni. Az Unplugged Pressure egy amolyan profi hobbiprojekt Szöggel és az akusztikusra átdolgozott ritka Queen dalokkal, storyteller jellegű élő estekkel. Az After Crying jelenleg pihen, de egy 33 éves zenekarnál ez már nem különleges dolog, esélyesen egyszer csak felébred a szörny, és újra valami nagyobb alkotást tesz le az asztalra, én mindenesetre alig várom. Ja, és még valami: jövőre lesz 20 éves az Angelo Salutante album, és ugyan a Stonehenge már sok tekintetben nem összerakható, pár barátommal elkezdtünk gondolkozni azon, hogy ezt valahogy meg kéne majd publikusan is ünnepelni…” (nevet)

HAÁ: „A Dreyelands jelenleg sajnos különböző okok miatt nem aktív. Pontosabban annak aktív elemei (Gergő, Zsolti és jómagam) átkerültek az At Night I Fly-ba, úgyhogy jelenleg bizonytalan vagyok a Dreyelands jövőjét illetően. Ugyanakkor idén mi is jubileumot ünneplünk, mert áprilisban lesz 10 éves az első lemez, a Rooms Of Revelation, mégsem gondolom, hogy a közeli jövőben aktivizálódnánk, de nem tettünk pontot a dolog végére, úgyhogy még bármi lehet. Az After Cryinggal az a helyzet, amit BZ mondott. Én is nagyon várom, hogy újra aktívak legyünk, mert azt is imádom csinálni.

Ezen felül játszom még egy Herself nevű indie pop projectben, akikkel most jött ki egy EP-nk, és még várhatók újdonságok, illetve session melók mellett a Madách Színházban is lehet hallani a pengetésemet a Rocksuli, a Once és néha a Bepasiztunk című darabokban. Ezen felül Havasi Balázs stúdió- és turnégitárosa vagyok most már 7 éve, és vele is komoly terveink vannak idénre. Szintén idén szeretnék valamit megmutatni a 2018-ban megjelent Transparent című szólólemezem folytatásából, mert feszít belülről az anyag. Arra a Stonehenge jubileumra pedig remélem engem is meghív BZ!” (nevet)


(Az interjú szerkesztett verziója eredetileg a februári HammerWorld magazinban jelent meg)