A 2013-ban Skóciában alakult Ashenspire a bombasztikus avantgárd angolszász vonalat viszi a black metalon belül, miként arról az öt évvel ezelőtt megjelent Speak Not Of The Laudanum Quandary című debütalbum hallatán megbizonyosodhattunk. Nem könnyű, amit a vendégzenészek segítségét is igénybe vevő kvartett előad, számos meghallgatást igényel, már azoktól, akik be tudnak fogadni egy meglehetősen zaklatott, hullámvasútszerű, tömény zenei utazást. Tömören így jellemezhető a Hostile Architecture.

E második album elkövetői le sem tagadhatnák brit származásukat, ugyanis a masszívan avantgárd megközelítés, a teátrális körök, az ének színpadiassága, szenvedélyessége, a kísérleti részek, az elborult szaxofonjáték (Matthew Johnson) olyan csapatokhoz teszi hasonlatossá az Ashenspire művét, mint az A Forest Of Stars, esetenként a Voices, a Code, de más nemzetek blackes alapú kísérletezői (pl. Oranssi Pazuzu, Vulture Industries) is említhetők az albumon hallható vad dolgok vonatkozásában.

Az említett szaxofon extra színezetet ad az eleve nem könnyen emészthető zenének, ami e hangszerrel súlyosbítva sokszor egészen tébolyult hatást kelt. A How The Mighty Have Vision női kórusa jólesően indul, de aztán megszólal Alasdair Dunn kiegyensúlyozatlan éneke, és átszíneződik a kép.

Sokat lehetne vesézni ezt a különös albumot, de aki kedveli az imént említett zenekarokat, az Ashenspire-ral is megbirkózhat.