Kiadó: szerzői kiadás / Írta: Kánya Ferenc / 8
A budapesti progmetalos Art of Disorder zenekart Molnár Zoltán gitáros alapította 2018 végén. A következő évben csatlakozott Tasnádi Tamás basszusgitáros, majd Balogh Attila énekes. Az iránykeresés, a próbák, a dalok írása közben született az ötlet, hogy a bemutatkozó anyag egy konceptalbum legyen. A dalok oroszlánrészét ehhez Zoli írta, majd mindenki hozzátette a saját gondolatait, azután ahogy kerekedett a sztori, elkezdték a stúdiómunkát. Hosszú folyamat volt, számos kísérlet során lelték fel a megfelelő hangzást és közben a nóták is formálódtak még. A dobos posztra tavaly került a megfelelő ember: (a Beneath The Voidban továbbra is aktív) Turcsák Bencével vált teljessé az anyag, a január 17-én szerzői kiadásban megjelent Awakening of the Prophet, ami digitális formában elérhető – érdeklődés esetén azonban CD és bakelit is készül.
A zenei anyaggal kapcsolatban mindjárt az elején tegyük tisztába, hogy a progresszív metalnak ebben a power-bázisú bugyrában nagyon nem egyszerű feladat akár csak egy akkordmenet vagy egy rövid dallam, egy harmónia szintjén is olyan megoldásokat találni, amit a műfaj megkerülhetetlenjei – élükön a Dream Theater – nem alkalmaztak már. Nem lehetetlen, de nem egyszerű.
Első hallásra ezzel az anyaggal kapcsolatban is azt éreztem, hogy nagyon jönnek a New York-i progbáró megoldásai, ugyanakkor hallottam a Fates Warning-féle kifinomult dallamosságot, az A Perfect Circle rendezett, letisztult vonalait, a súlyos művésziséget a görög szín olyan fiatal csapataitól, mint a Groove Therapist vagy a Poem – nagyjából fogadni merek viszont, hogy utóbbi kettőt Zoli nem is hallotta még, egy csomó mást viszont igen, amit én nem.
Ahogy feltettem a fülest és engedtem, hogy beengedjen az anyag, úgy vált egyre tisztábbá, hogy miben más valójában az Art of Disorder, mint az említettek, bár jelen van minden a fentiek küzül, de a hagyományos formák megkerülésére, a metrikus összetettségre törekvés, a többrétegű harmóniák, a technika, a virtuozitás megjelentetésének igénye saját. Van persze Dream Theater-jellegű dal vagy dalrészlet, meg ahogy hallom, Zoli is a Petrucci-iskola művésze – nem is akármilyen. Viszont semmi nem másolás jellegű. Oké, a rövidke Interlude-ben egy átragadt dallamot fel lehet fedezni a Paradise Lost Say Just Wordséből, ugyanitt Attila is kicsit elveszik LaBrie lágéjában, de általában kerüli ezt a szomorkás tenort, kinőhetetlen gyermekbetegségnek egyik dolgot sem nevezném.
Van sok izgalmasabb pillanat, de amit az album abszolút erősségének látok, az az irgalmatlan súlyok és a fülbemászás között ügyesen egyensúlyozó A Familiar Unknown World, a közel-keleti melódiákkal felütött és talán az album legszebb szólóját hordozó, utolsó harmadában multidimenzióssá kinyíló címadó és a bőven kifejtett, nagyon szépen felépített, változatos és fantasztikus szólókkal tarkított Legacy. Bemutatkozó lemeznek annyira markáns az Awakening of the Prophet, amennyire kell, és kíváncsivá tett, hogy hogyan folytatódik, ugyanis máris készül is az új!
Ezt a mostanit elitista progosoknak nem ajánlom, viszont a műfajt a szépségeiért szerető progresszív-rajongóknak őszintén. Spotin, Youtube-on megtalálod!
