Az izlandi Árstíðir régebben minden decemberben fellépett Budapesten, ám az előző két év trutymókavarásai miatt ez utoljára 2019-ben volt lehetséges – felejthetetlen koncert volt a régi Dürerben. Szerencsére idén év végén újra megadatott, hogy vendégül lássuk a zenekart, folytatódhatott a karácsonyi sorozat. Amikor beléptem a terembe, meglepődtem, milyen kevesen voltak jelen, s ugyan sehol sem szeretem a tömeget, ez a csapat megérdemli, hogy kellő nézőszám előtt játsszon. Lassanként fel is duzzadt a közönség.
A műsort, miként a korábbi, hosszabb alkalmakkor, két részre osztották, amelyek tematikailag is eltértek egymástól. Az első blokkban a régebbi lemezekről hallhattunk számokat, a másodikban pedig egy speciális, jórészt a karácsonyhoz kapcsolódó szettel ajándékoztak meg bennünket. Közbevetőleg meg is jegyezném, hogy ugyan idén egyszer már láttam az Árstíðirt, azonban a tavasszal a Kobuci Kertben, a Platon Karatajev vendégeként lebonyolított koncert nem volt méltó hozzájuk, ugyanis a közönség zöme folyamatosan beszélt, a kocsmai miliő miatt ki sem alakulhatott semmilyen hangulat. Ezt a csapatot csak saját koncerten, bensőséges körülmények között érdemes felléptetni. Amilyen ez is volt. Hiába beszél önmagáért a zene, ha a helyszín nem képes a szükséges feltételeket megteremteni.
Örültem, hogy végre ismét normális közegben fogadhattuk az izlandiakat, ahol nem kocsmavendégek, hanem a zenére kíváncsi emberek voltak jelen. Ismerősként köszönthettem a három izlandi fiatalembert és a két francia muzsikust, akik már évek óta a részét képezik az Árstíðir családnak. Mint említettem, az első fejezet a zenekar saját dalairól szólt, szép válogatást nyújtottak át szerzeményeikből. Mindig jó hallani kedvenc Árstíðir-lemezem (Nivalis) olyan dalait, mint a While This Way, vagy a Passion, nem kevésbé az olyan darabokat, mint az Ages és a Shine. Közhely, hogy sok mai zene és zenekar a fúzióról, a műfajok összefűzéséről szól – amit nagyon eltérő színvonalon valósítanak meg az egyes előadók -, nem kérdés, hogy az Árstíðir egyedi jelenség minden téren. Egyrészt olyan zenei forrásokból is táplálkoznak, amelyek már önmagukban különlegesek, másrészt a dalaikat rendkívül finom érzékenységgel képesek megkomponálni. Ennek része az, hogy zömmel rövid tételekben gondolkoznak, mégis nagy hangulati ívet, világot képesek velük kibontakoztatni.
Az Árstíðir énekközpontú zenekar, de nagyjából mindentől különbözik, amit e terepen ismerek. Már csak azért is, mert ebben a zenekarban valamennyi tag kitűnően énekel, másrészt pedig a fő hatásaik nem rockzenék. Mindig eszembe jut az Árstíðir kapcsán a King’s Singers énekegyüttes, akik nagy hatást gyakoroltak az izlandiakra. Kiművelt énekdallamok, többszólamú vokálok, szépen megírt melódiák jellemzik a dalaikat, amelyek akár zene nélkül is garantálnák a teljes élményt. Ugyanakkor a tagok remek zenészek is, Gunnar Már Jakobsson és Daniel Auðunsson akusztikus gitáron kísérték az énektémákat, a rendkívül közlékeny Ragnar Ólafsson pedig szintetizátoron közvetítette az ízlésesen komponált hangokat, ritmusképleteket, atmoszféraemelő hangulatelemeket. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az Árstíðir énekcentrikus zenéjében az akusztikus, természetes hangzások és az elektronika egyetlen organikus egésszé olvadnak össze. Ebben az organicitásban nagy szerepet játszik a két francia zenész a szép hegedű- és csellójátékkal.
A szünet után következett a karácsonyi szett, amely speciális volt olyan értelemben is, hogy nem a lemezeiken szereplő szerzeményeket adta elő a zenekar, hanem karácsonyi dalokat, interpretációkat, átdolgozásokat. A zenekari felállás is többször változott; az egyik dalnál a csellista előre jött a billentyűkhöz, de a legmegkapóbb pillanatok azok voltak, amikor öten félkörbe álltak és a capella énekeltek. Egészen gyönyörű, megindító pillanatoknak lehettünk fültanúi, egyszersmind sokadszorra láthattuk, hogy a zenészek mennyire átélik, szó szerint élik a zenét, amelyet előadnak, megteremtenek, hangjuk és hangszereik által elevenné varázsolnak.
A csapatra jellemző módon az átélést sok humorral, viccelődéssel tarkították, ugratták egymást, Ragnar különösen nagy mókamester; érdekes volt, ahogyan az izlandi zenéről beszélt, a zeneelmélet hiányáról, mivelhogy ilyesmivel a szigeten senki nem volt tisztában, csak jóval később ismerkedtek meg vele. Az izlandi és francia tagok közötti kulturális különbségekre is jópofa élcekkel mutattak rá, de mindezt természetesen teljesen baráti, szeretetteljes hangvétellel. Amellett, hogy profi zenészek, előadók, nyilvánvalóan emberileg is közel állnak egymáshoz.
Magam is meglepődtem, de ez volt a tizedik Árstíðir-koncert Magyarországon, s ezeknek legalább a felén jelen voltam. Ez a műsor és annak hangulata egészen hasonló volt a legutóbbi, még a régi Dürerben lebonyolított pazar koncerthez; most is elfogott az a nagyon jó érzés, hogy egy különleges élménynek vagyok a részese. Látva a zenészeket, az arcokat magam körül, akárcsak az izlandiak említett 2019-es koncertjén, kialakult az a bensőséges, szinte intim közeg, amelyben átadó és befogadó egyazon lényeg részévé válik, és ami kellő mélységű átélés esetén még jó ideig élő marad az emberben. Hasonló tapasztalatot élhettem meg – és biztosan nem csak én – ezen az estén, s ezen a téren a zenekar a második blokkban még tovább tudott menni, még mélyebbre-magasabbra volt képes hágni a csodás együtténeklésekkel, zenélésekkel. Szép gesztus volt tőlük, hogy a Stille Nacht izlandi változatát (Heims um ból) magyarul is elénekelték. Miként nekünk sem könnyű az izlandi nyelv, úgy nekik sem lehetett könnyű a magyar.
Igazán felemelő élmény volt ez a koncert az év végi ünnepi várakozás közepette e rendkívül rokonszenves zenészektől. Remélem, ezután is minden évben találkozunk.
M. P.
