Kiadó: AFM Records / Írta: Schmidt Péter / Értékelés: 7
A veterán torontói heavy/speed/proto-thrash pionír Anvil előző albumát, a 2022-es Impact Is Imminentet megjelenése után egy alaposan feldicsérő kritikával és kilenc ponttal jutalmaztam. Akkori véleményemet, miszerint a kétezres évek legjobb Anvil-lemeze a nevezett anyag, most is fenntartom, így aztán érthető, ha felfokozott várakozással tekintettem az idei folytatás elébe.
Ehhez képest a One And Onlyt nyitó címadó meglehetősen semmitmondó középtempóval és különösebben izgalmas történések nélkül indítja útjára az elkövetkező háromnegyed órát. Na sebaj, majd a második nóta! – gondoltam. És nem, az sem indul be úgy igazán. Nem rossz persze a Feed Your Fantasy, az Anvil a gyengébb pillanataiban sem ment soha léc alá, de igazi izgalmat nem hoz ez a dal sem. A hármas Fight For Your Rights az első olyan darab, ami végre igazán megpörren és megdörren, ez tényleg egy fasza tempós-izmos tétel. A négyes Heartbroken aztán megint a fékre tapos, és nagyjából ekkorra le is esik a tantusz, hogy itt bizony egy visszafogottabb, fékezett habzású nótacsokorral van dolgunk.
Általánosságban véve spórolósabb, alapjáratosabb most a megközelítés, ami valószínűleg tudatos döntés eredménye, csak nálam ez itt és így kevéssé működik. A banda egyik védjegyét jelentő dobmunkáért felelős Robb Reiner sem szakítja meg magát – nekem igencsak hiányzik az a pörgetésekkel teli, mániákus-eszelős attitűd, ami mondjuk a Speed Of Sound vagy az imént citált Impact sajátja volt. Két-három tempósabb, odapörkölősebb dal azért még akad (pl. Dead Man Shoes, Run Away), ilyenekből kéne még egyszer ennyi, és akkor jóval elégedettebb lennék.
Így is el lehet persze lenni a lemezzel – ez mégiscsak az Anvil! -, pláne hogy Lips bájosan bumfordi fahangja és szellemes szövegei most is eltéveszthetetlen fűszerként ízesítik a nótákat. Mindazonáltal legközelebb mindenképpen egy odacsapósabb, energikusabb anyagot várok tőlük, ebből nem engedek. (Nem mintha ez érdekelné őket, hehe.)
Két évvel ezelőtt frissessége, ötletessége okán a Motörhead 1916-jához hasonlítottam az Impactet – nos, ahogy azt egy színtelenebb-szagtalanabb anyag követte a March Ör Die képében, úgy most is valami efféle történt. Bízom benne, hogy a sorminta párhuzamosan halad majd tovább, és az Anvil a maga Bastards albumát szállítja le legközelebb. Maradjunk most ennyiben, és egy érdemeik elismerése melletti, jóindulatú hét pontban.
