Kiadó: Reigning Phoenix Music / Írta: Uzseka Norbert / 9
A finn Amorphis 35 éve alakult, ez a tizenötödik albumuk, és gyakorlatilag ugyanolyan, mint az utóbbi jó pár lemez. Talán kicsit szellősebb a hangzás, kicsit erősebb a szinti jelenléte, míg a riffek nincsenek annyira elöl, de szó sincs arról, hogy átváltottak popba, hogy végre akkora sikereket érjenek el, amilyeneket mindig is megérdemeltek volna.
Bár nem a harmadik, Elegy című albumuk fektette le az Amorphis (és vele a folkos megközelítésű északi metal) alapjait (hanem az első kettő), de azon fordultak énekileg jóval dallamosabb irányba, s a zene gyakorlatilag máig ugyanaz maradt. Voltak szellősebb-szállósabb, progresszív rockosabb próbálkozásaik (Tuonela, Am Universum), de Tomi Joutsen énekes 20 évvel ezelőtti csatlakozása óta kb. ugyanaz megy. A hörgés és dallamos ének keverésének lehetőségeit rég kimerítették, a dallamvilág, a zenei témák és díszítések, mind ismerős. Aztán mégis két hallgatásba telt, hogy berántson a Borderland. Ez ilyen. Az embert vagy zsigeri szinten, ha ugyan nem egyenest a szívében érinti meg Esa Holopainenék dallamvilága, vagy elmegy mellette, és nem érti, a fanok mire lelkesednek.
A finnek most először dolgoztak Jacob Hansen dán producerrel, aki pl. Volbeat-, Amaranthe- és Epica-albumok hangzásáért is felelt. Meglehet, ő is tehet a természetes és nyíltabb hangzásról, melyben minden hangszernek megvan a maga tere, s lehet, így csak még jobban érvényesülnek Tomi mézédes melódiái ill. a hangszerekből érkező dallamok, de a lényegen mit sem változtatott.
Végig lehetne elemezni az összes dalt, a wave-es, vibráló témával nyitó The Circle-től, a valóban depresszív, mégis erős zárásig (Despair), hogy akkor melyikben hol hörög Tomi, hol tol elképesztően szép szólót valamelyik gitáros ill. a billentyűs, hol van több folk vagy akár középkori hangulat, hol üt nagyobbat a riff, hol jön be a szintén elmaradhatatlan közel-keleties dallam (jó, az épp a Bonesban), és így tovább. De az Amorphis olyan, hogy akkor működik, ha hagyod, hogy vigyen. Magával ragad akkor is, ha csak a háttérben szól, ha meg leülsz és olvasod a szövegeket, páratlan utazásban lesz részed. A szövegeket régóta egy finn képzőművész, Pekka Kainulainen írja, és mindig is a finn nemzeti eposz, a Kalevala volt az ihlet forrása, miközben univerzális, a mai kor bárhol élő emberéhez szóló üzeneteket énekelt meg a csapat. A természet tisztelete mindenek fölött áll a kezdetektől, ez most is így van, elég csak a Dancing Shadow-ra utalnom.
Meglehet, az Amorphis úgy van vele, hogy ha már az Ezer tó országa a hazájuk, hát írhatnak ezer ugyanolyan dalt, akkor is mind egyedi és szép lesz. És szerintem igazuk van.
„Annyira várom, hogy egyszer azt mondhassam egy Amorphis-lemezre, hogy nem zseniális… (Fenéket, nem várom, imádom, hogy ilyenek!) A Bones mekkora dal már???”
– Szénégető Richárd / 10
„Hogy van az, hogy egy album már az első hangjaival libabőrös érzést tud előidézni? Hogy van az, hogy utána ezt még többször, szinte minden egyes szerzeményével megteszi? Nagyon kellemesen simogatja a lelkemet ez a hanghordozó. Nem kétséges, szegényebb lenne a zenei világ, ha az Amorphis nem létezne…”
– Zubor Olly / 10
„Megengedő vagyok az Amorphisszal szemben, amely bő három évtizede olyan ösvény előtt nyitott kaput, amelyre azóta is gyakran tévedek, hogy tanúja legyek fel-felbukkanó kreativitásuknak. Száz százalékos hőfokon égni egyfolytában persze nem lehet, emiatt előfordulnak önismétlő albumok, ám számomra már az is bőven elegendő, ha azt a minőséget adják, amit elvárok tőlük. Ez pedig most is megvan.”
– Gyuricza Ferenc / 9
„Őszinte leszek, nem szoktam Amorphist hallgatni. De ez most szórakoztatott. Van bennük valami tipikusan finn, állandóan a ’90-es évek gót mozgalmának nyomait (pl. To/Die/For) vélem felfedezni a dalaikban. A szakértők majd megszakértik. Én addig adok rá egy nyolcast!”
– Cselőtei László / 8
„Az Amorphis egy kiemelten fontos zenekar az életemben, a zenerajongói fejlődésemben. Minden korszakukat nagyon szeretem, így a jelenlegi, 2005 óta tartót is, amelyben bár sok változás nem történt az utóbbi bő tíz évben, a lemezek rendre elkápráztatnak. Bár ezúttal éppen kevésbé.”
– Gáti Viktor / 8
„A banda 35 év után még mindig érik. Mesterien egyensúlyoznak a progresszív, folkos és melodikus death metal határán.”
– Kánya Ferenc / 8
„Kicsit összefolynak számomra az utóbbi lemezeik, de ez most nagyon hozza az Elegy-hangulatot. Kellemes meglepetés.”
– Kiss Gábor / 8
„Dallamosabb, szellősebb, megkockáztatom napfényesebb anyag ez az utóbbi pár albumnál, még a durva énekrészekkel együtt is. Néhol az ezredforduló környéki Am Unversum korong jut eszembe róla. Jómagam egy kicsit harapósabb formájukban szeretem igazán őket, de a színvonal ettől még most is rendben van, sőt.”
– Schmidt Péter / 8
„Az Amorphis egy tipikus Hammer-banda, kéz a kézben járt a lap a zenekarral az elmúlt 25 évben. A Borderland a pályafutás hosszának megfelelően semmilyen eget rengető újdonságot nem tartalmaz, vagyis aki eddig is szerette, most is fogja, aki nem, az meg nem.”
– Pintér Miklós / 7
