A portlandi Alluvial tagjai meglehetősen termékenyek mostanság. Saját állításuk szerint tavaly nyáron megkomponáltak vagy 13-14 dalt. De mielőtt azokból új albumot varázsoltak volna, szerettek volna még kijönni egy EP-vel, mintegy összekötő kapocsként a 2021-es Sarcoma és a következő nagylemez között. Nos, elhallgatva a Death Is but a Door négy szerzeményét, nagyon örülök, hogy így gondolkodtak!
Ez a 17 perces EP irgalmatlan keménységgel száguld át rajtunk. Még akkor is, ha tulajdonképpen csak két igazán gyors kompozíciót tartalmaz. De engem így is letaglóz a súlyos megszólalása, a rémisztő atmoszférája, a disszonáns hangulatok felvonulása. És imádom, hogy a gitáros Wes Hauch nem csak a riffelések vagy a szólók intenzív sorba állítására megy rá, hanem több esetben oda nem illő bepengetésekkel emeli még magasabbra a hanghordozó alapból is nyugtalanító jellegét. Nem is csoda, hogy a meglepően epikusra vett címadó dalhoz készült klip rendezője – aki egyébként maga is zenész -, Juan Carlos Escobar Salazar is azonmód Alluvial-rajongóvá vált, amint meghallotta a srácok technikás, brutális előadását. És pont ez a szerzemény az, amely tökéletesen bizonyítja, hogy Zach Deanék nem csak a zúzáshoz értenek, hanem akár lassabb tempókban, dallamos vokálok(!) kíséretében is bármikor képesek megteremteni egy félelemkeltő hangulatot.
Szóval, ha az említett 13-14 megkomponált dal is ugyanezt a színvonalat képviseli, akkor egy elképesztően erős Alluvial-album van készülőben. Csak győzzük kivárni!
