Folytatódik az ír származású író, protestáns lelkész, Charles Robert Maturin regényén, a Melmoth, a vándoron alapuló trilógia, a tavaly megjelent Triade I: Eos után ezúttal a hat nótát tartalmazó Triade II: Hemerával. Bár az eredeti művet nem ismerem, de nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Aaráék most jutottak el annak legkeményebb fejezeteiig.

A svájciak játékában az elmúlt időszakban némi letisztulás volt érzékelhető, elsősorban a rendkívül éles hangzás tekintetében. De úgy tűnik, a Hemerán hirtelen hátraarcot mutattak be, és visszatértek a gyökerekhez, ugyanis most megint nagyon magas tartományokban muzsikálnak, meglehetősen embert próbáló módon.

A tábla és a kréta kapcsolatát felidéző csikorgó hangzás mellett a hatalmas tempók, illetve Fluss üveghangon előadott rikácsolásai is a kíméletlenség jegyében fogantak, és J. dobos egysíkú kalapálásai is rendesen tudják rombolni a nyugalmi állapotot, meggyőződésem szerint még a legedzettebb zenebarátok köreiben is.

Mivel én a multimuzsikus Berggel teljes trió első, So Fallen Alle Tempel című albumát sem kedveltem, így ezzel a visszaélesedéssel sem tudok mit kezdeni. Így csak abban bízom, hogy a trilógia befejező részének témakörei sokkal öblösebb megszólalást követelnek majd maguknak.