Az ABFRA annak a Kiss Péternek az egyszemélyes formációja, akit leginkább az Autumn Twilight és a Clue éléről ismerhetsz. A Padre névre is hallgató jóember akusztikus gitárral kíséri dalait, melyek ezen a kellemes őszi estén igen változatosak voltak. Hallhattunk jól ismert ’90-es évekbeli slágereket (pl. 4 Non-Blondes, Stone Temple Pilots, Soundgarden, Nirvana), de kevésbé közismert csemegéket is (mint John Corabi és Bruce Kullick projectjének, a Unionnak két dala). Volt két underground magyar banda dala is (Trident: Kínozz és Phaidon: Nem a csend – utóbbit ezer éve nem hallottam, mégis azonnal visszajött az egész…), akadt egy Jerry Cantrell az utolsó szólólemezről (Black Hearts an Evil Done). De nem csupán a grunge-os vonalbeli kedvenceiből válogatott Péter. Akadt, némi meglepetésre, egy Mester Tamás és egy Ákos dal, s az még meglepőbb, hogy milyen jók voltak. Még egy karcos Death In June szerzemény is elhangzott, és az is remek volt.
De azért ha a két részletből álló koncert fénypontjait kellene kiemelnem, nem ezek közül mondanám (jó, a Phaidon akkora és olyan meglepetés volt, hogy azt de). Egyrészt elhangzott néhány magyar népdal (részben a Makám ihletésére), és hát az van, hogy akármilyen bánatverte darabok is ezek, képtelenség kivonni magad a hatásuk alól. Megrázóak, de megtisztítóak is valahogy. Másrészt volt két Kiss Péter szerzemény is, két Clue dal, az örök kedvenc Turquoise, és amit még annál is jobban szeretek, a Numinosus, ami önmagában is tökéletes, de Peti még ezt is meg tudta csavarni. Egy Fecske Csaba nevű költő istenes versét énekelte rá, és ez megint olyan pillanat volt, amikor az ember rájön, hogy akármi legyen is a világban, az ő saját életében, akármilyen értelmetlennek, borzalmasnak, reménytelennek tűnjön is az egész, még mindig van fény a világban.
Kiss Péter, túl azon, hogy remek gitáros, énekes, dalszerző, egy szív-lélek fazon, aki ritkán látott nyitottságot képvisel zenei értelemben, miközben a dalai üzenete, az egész kiállása nagyon is karakteres. Olyan tartása van, olyan mélye annak, amit művel, hogy így, egy szál akusztikus gitárral, minden extra nélkül is ragyog, él, gyógyít. Ez az ember simán lehetne sztár, mindene megvan hozzá, mégis inkább kultúrmissziót teljesít, elhoz nekünk dalokat, másokét is, sajátját is, olyanokat, amelyek tényleg fénypontokként, csillagokként tudnak világítani a sötétségben. Teszi ezt valami tiszteletreméltó, természetes eleganciával, minden színpadiasság nélkül. Csak maroknyi ember látta-hallotta őt ezen az estén a Vokálban, de az mind magával vitte a lángot.
Ami pedig a Vokál Rock Bistrót illeti, iszonyatosan sajnálom, hogy korábban nem jutottam el oda, minthogy bizonytalan a jövője. A Garden Of Edenből ismert Nyúzó Imre által vezetett újbudai/lágymányosi helyen mindig jófajta rock/metal zenék szólnak, a berendezése baromi hangulatos (a poszterek, a rock relikviák!), a kaja fenomenális, és ugye van egy kisebb rész, ahol akusztikus koncerteket rendeznek. Nem sok hasonló helyet tudnék mondani, aminek ennyire jó az atmoszférája, remélem, így vagy úgy, de még nagyon sokáig lesz Vokál!
