Thrashben Ausztrália soha nem számított nagyhatalomnak, a hőskorban talán csak a Mortal Sin említése mozdíthatott meg valamit a stílust behatóbban ismerőkben, manapság pedig a Meshiaak mellett a hülye nevű 4Arm az, akiket gyakrabban emlegetnek. (Korai éveikben a két formáció közt a tagság tekintetében is volt átfedés.) A 2004-ben alakult 4Arm jelenleg az ötödik albumánál tart, és amióta a Pathway kijött, egész gyakran érzek késztetést a végigpörgetésére.
A banda életében talán a legnagyobb változást a 2014-es év hozta, amikor az addigi énekes/gitáros Danny Tomb helyére az amerikai Markus Johansson került, aki amúgy a Themben is érdekelt. A már vele készült két utóbbi lemezt nem csak zenészként, de producerként is jegyzi, és az itteni megszólalás alapján emberünk ebbéli minőségében is jól megállja a helyét. A hangzás engem az egykori Waldemar Sorychta-féle anyagokéra emlékeztet, különös tekintettel a Grip Inc. albumaira, ott zengtek ilyen telten a dobok és dögösen a gitárok. Ebben a dobos Michael Vafiotisnak is lehet szerepe, aki túl azon, hogy baromi feelingesen és húzósan játszik, társproducerként is serénykedett a sound kikalapálásában.
És hogy milyen zenét rejt a 4Arm aktuális nekifutása? Mindenképpen thrashnek mondanám, amit itt hallhatunk, azonban a banda semmiképpen sem az ausztrál Slayer vagy Kreator akar lenni, ahhoz túlontúl markáns saját stílusjegyekkel rendelkeznek. Fontos megemlíteni, hogy a tagság kerek dalokban, kifejezetten melodikus szólókban és relatíve dallamos énektémákban gondolkodik.
Zenei megközelítés tekintetében a durvábban reszelő kollégákkal szemben inkább olyanokkal mutat rokon vonásokat a dolog, mint mondjuk az újabb kori Artillery, netán a Heathen. És igen, a korábban említett Grip Inc. neve is beugrik itt-ott, nem csak a hangzásnak és a parádés dobjátéknak, de a hangulatvilágnak is köszönhetően. Énekteljesítmény tekintetében Markus le sem tagadhatná a már érettebb James Hetfield hatását, sőt néhány hajlításából én még John Busht is kihallani vélem itt-ott. A Stigmata és az Activator nyitó kettőse, a terjengősebb-cirkalmasabb címadó és a záró, kicsit testamentes Gutterfeeder mind jól sikerült, kerek nóták, egyedül a Born To A Dying World túltolt refrénjét nyestem volna meg.
Jó zenekar, jó lemez, ehhez illő pontszám.
