X. TATTOO THE SUN fesztivál
Bp. Dürer Kert
2020. szeptember 12.
Ahogy már bizonyára hallottad, a Dürer Kert hamarosan bezár. Ez régóta lógott már a levegőben, nyilván a járvány csak rontott a dolgon. Úgyhogy hosszas pályafutásomon ez már a túl-sokadik alkalom, amikor búcsút kell intenem valamely helynek. Aztán már unom. Értem én az anyagi meg a többi érdekeket, amelyek miatt a Dürert is beszántják, de azt is, hogy az egyik legkirályabb hely volt ez ever, és unom, hogy az sosem számít.
Hogy mekkora közösségi élet folyt ott nappal és éjszaka, hogy mi minden csuda kulturális eseménynek adott helyet, hogy hány ezer különféle ember ment oda és távozott jó élményekkel gazdagabban, ami bármely regnáló hatalomnak célja kellene, hogy legyen, hiszen az elégedett népek nem ragadnak macskakövet és b…ák a regnáló hatalom és egyéb elnyomó galerik tagjainak fejéhez. (Bár az is igaz, hogy nem is félnek annyira, és most mintha az lenne a pálya, hogy féljen már mindenki. Még a metalosok is. Abszurdum, ha-ha.)
Tök jó a Dürer feelingje, ez a félig lepusztult, mégis kipofozott enteriőr és a barátságos kerti rész, ahol külön szekrényből lehet elővenni a párnát a feneked alá, lehet pingpongozni, meg van egy csigalépcső egy asztalhoz, ahonnan felülemelkedetten bámulhatod az alantiakat. Van a három terem és a kerti színpad, néha jó hangzás, még ritkábban OK fények, de a koncertek érdekes módon általában mocsok jók. Össze sem tudnám számolni, hány örök emlék bulin voltam ott. És ez nem csak annyi, hogy á, úgyis találnak majd másik helyet, mert ez speciális, különleges hely. És sokunknak még közlekedésileg is frankó.
Na, ezek után lekéstem a X. Tattoo The Sun fesztivál covidosra csökkentett létszámú fellépőiből az elsőt – bocs, Beerzebub. És bocs Omega Diatribe is, mert akkor meg már húznom kellett. Akik látták, mindkettőről aszonták, nagyot mentek.
A divideD második albumának ez volt a lemezbemutató koncertje. A Behind Your Neon Eyes nekem elsőre nem jött át, mert én szerettem az első anyag Queensryche-rokon progos metal témáit meg a hörgős részeket is, ez meg egyenesvonalúbb, erősen a ’80-as évek hajmetaljában gyökeredző anyag.
De aztán hamar rájöttem, hogy 1. mindent olyan szuperül kitaláltak hozzá, zenét, körítést, borítót, hogy az szimplán lenyűgöző, 2. már két hallgatás alatt rögzült az album fele, és ki sem bírtam verni a fejemből. Szóval a jelmezes figurák iszonyatmód tudnak dalokat írni, élőben meg akkora showt produkáltak a nagyterem amúgy nem olyan nagy színpadán, olyan fényekkel-látvánnyal, hogy legszívesebben újranézném párszor, hogy végig csak egy adott részletre tudjak koncentrálni. A háttérvetítés (főleg dalok között), az egyes tagok megmozdulásai, a belsős poénok és összevigyorgások, és ahogy a közönséget is húzták magukkal, ez így együtt a legnemesebb értelemben vett szórakoztatás volt, és baromira élveztük.
A Cadaveresnek csak egy részét láttam, de az kegyetlen volt. Nyilván az ember el is várja Körmitől és harcostársaitól, hogy úgy gyaluljanak, ahogy csak kevesen, de ebben a koncertínséges időszakban különösképp pofánvágott az élmény. Iszonyú erő áradt a színpadról, és a közönség is vevő volt rá. Az új énekes, Pápai Zsolt az a fajta, akinek nem okoz gondot sem az üvöltés, sem a tiszta ének, mellé egyenes, nem megjátszós fazon, pont illik ide. Nem bánnám, ha brit tudósok nekilátnának felmérni, hogy egy-egy ilyen metal-hardcore koncert képes-e kinyírni a Covid vírust. Nem lennék meglepve, ha arra jutnának, hogy de még hogy. Ami energia itt felszabadult, azzal csoda dolgokat lehet tenni.
A Watch My Dying totál pőrére vette ezt a fellépést, azon kívül, hogy a nyitó Carbonban vendégszerepelt a fénnyel-tűzzel zsonglőrködő Anima Prizma Mozgásműhelyes hölgy, nem volt sem vendég, sem lufi, sem háttérvászon, sem bármi szemfényvesztés, csak a füstbe burkolózó, de szikár kiállású férfiak zúzdája. A program inkább a nem-annyira-ijesztően-régi dalokra koncentrált, és Veres Gábor énekes is csupán a Tegező kedvéért hagyott fel átmenetileg a magázódással.
Jó, hát még mindig a Fényérzékenyre meg a Nicht vor dem kindre van a legnagyobb zúzás, de a közönség még az olyan, nehezen überelhetően komplex és beteg témákra is falat szaggatott, mint amilyen mondjuk az Elválasztás kora. Mindeközben jelen volt Eszenyi Imiék saját, belterjes humora, nem szólva a Stabbed-ból ismert Potkovácz Márkról, aki az új dobosuk (és nagyon tud), de összességében úgy éreztem, mintha az 1984-et néztem-hallgattam volna metal koncertbe átfordítva, azzal a csavarral, hogy közben ez maga volt az ellenállás, az iszonyatos, belülről üvöltő NEM mindenre, ami itt és most van, járvány, Dürer bezárás, meg amit akartok.
U.N.
