Az úgynevezett brutal death metal egy olyan alzsáner, ami egyszerre könnyű és nehéz. És a két dolog bizonyos értelemben egybeesik. A legtöbb ilyen jellegű lemezen azt hallom, hogy a tagokat cseppet sem érdekli az előadott riffek minősége, színvonala, a lényeg, hogy rengeteg témával pakoljanak tele 1-1 számot, sok legyen a váltás, gyorsak legyenek a tempók és persze a frontember üvöltsön, mint a disznó. Örvendetes, amikor legalább egy fokkal e sztenderd fölött álló teljesítménnyel találkozom ebben az irányzatban. Úgy tűnik, az amerikai, skót, dél-afrikai tagokból verbuválódott Wormhole ilyen anyaggal jelentkezett most szeptemberben.

Az Almost Human a 2015-ben alakult ötös harmadik albuma, és a 26 perces lemezhossz passzol a műfaji szokásokhoz. Ennyi elég is belőle. Sanil és Sanjay Kumar nem spórol a riffekkel, a stílusra jellemző módon folyamatosan járatják ujjaikat a húrokon, sok a tipikus szaggatás, vannak breakdownok, váltások is, ugyanakkor némi változatosságot jelentenek a harmóniák, lazább pengetések, szólisztikus részek. Mindamellett ez egy kimondottan „izgága” irányvonal, s a sok tempóváltás, a sebesség nem engedi, hogy a hallgató egy másodpercig is pihenéssel töltse a lemezhallgatásra szánt időt.

A fentiekkel együtt is olykor egészen zenei arcát mutatja a kvintett, ami köszönhető a progos jellegű gitárszólóknak, amelyek szintén bevett stílusjegyek, mégis jólesnek a sok gitártúrás közepette. Nem beszélve arról, hogy Julian Kersey énekes is szakadatlanul bömböl. Valójában semmi extrát nem művel a Wormhole, de amit játszanak, ahhoz van érzékük, s némi pluszt is belevisznek.