Kiadó: Napalm Records / Írta: Szénégető Richárd / Értékelés: 7

Az olasz törpék hatodszorra is támadnak és meglengetik a törpfejszét, hogy aztán meghódítsák a törpasszonyokat. Gondolom én, mert amúgy fogalmam sincs, mi volt a végkimenetele a nagy törphadjáratoknak. Azt azonban tudtam, hogy amennyire képben vagyok ezekkel az arcokkal és a muzsikájukkal, nem okoz majd gondot megírni egy recenziót a lemezről, ha már az előzővel is egész jól elvoltam. Tévedtem?

Az a helyzet, hogy a Wind Rose tipikusan az a banda, amely remekül ráült a jelenleg felfutóban lévő B vonalas bandák által kitaposott útra és próbálnak ők lenni a következő Sabaton vagy Powerwolf. Ezzel önmagában nem lenne semmi baj, de hiába a sajátságos imázs, a zene közel sem annyira felismerhetően karakteres, mint a két említett banda esetében. És ha már imázs: jelenleg a „klasszikusabbnak” mondható metalt és annak hallgatóit övező sztereotípiáknak nem feltétlenül tesz jót öt, normál magassággal rendelkező felnőtt férfi törpnek öltözve, fejszét lóbálva. Emlékszem, csóri Maurizio is mennyi savat kapott, mikor az Ex Deo-val légiósnak öltözve terjesztették az igét, pedig ők semmik a Wind Rose Gyűrűk Ura-cosplay feelingjéhez képest. Félreértés ne essék, mert a lehető legőszintébben mondom: nekem ez kimondotton szimpatikus, ahogy a Hammer King esetében is a szerepjátékos körítés, de egy átlagos hallgatónak korántsem biztos, hogy az lesz. De ennyit a külcsínről.

Rátérve a lemezre, adott nyolc új dal és mellé egy, ami intróként funkcionál gyakorlatilag, leöntve egy korrekt hangzással, meg persze a már megszokott giccses pátosszal. Ez a 42 perc tökéletesen prezentálja a zenekar minden erősségét, meg persze a gyengeségeit is. Még mindig üdvözlendő, hogy beépítik a folkos elemeket is a dalokba, még úgy is, hogy néha már konkrétan beugrik a Koorpiklaani egy-egy momentumnál. Viszont ez sokat segít abban, hogy ez a szűk háromnegyed óra ne legyen olyan, mintha egy baromi hosszú dal menne végig. Itt ugyanis nincsenek lírák vagy túl gyors dalok, nagyjából fix a tempó. Viszont hiába oké például Francesco Cavalieri énekhangja, meg hiába van vastag kórusokkal megtámogatva, néha kicsit egysíkúnak érzem a produktumot. Persze, megvannak a csacska slágerek, amiket az ember akár az új Hófehérkében is szívesen hallana, mint a Rock and Stone vagy a Dance of the Axes, meg vannak nyilván harapósabb darabok is, amik tuti nagyot fognak menni a koncerteken, mint a címadó vagy a Home of the Twilight, de azért néhány meghallgatás után most nem érzem azt, hogy feltétlenül a polcomra akarom tenni ezt a lemezt és ezeket rotációban hallgatni. Bár az is igaz és úgy korrekt, ha kiemelem: elléptetős dal nincsen a lemezen.

Nagyon nehéz igazán mit mondani a Wind Rose-ra. Így is biztos vagyok benne, hogy sokan azt hiszik majd, gúnyolódom a csapaton, pedig eszemben sincsen, sőt! Nekem tényleg szimpatikusak, hiába hiszem azt, hogy örökre előzenekarok maradnak, tuti meg is nézem majd őket a Powerwolf előtt nemsokára, de azért bennem van, hogy vajon mennyi puskapor van a csapatban, mielőtt ez a törptéma elfogy és átmegy komikumba?

–

Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.