Kiadó: DoingBeingMusic / Írta: Uzseka Norbert / Értékelés: 9
A Von Hertzen Brothers egy 2000-ben alakult finn hard/progresszív rock csapat, melynek gerincét a három von Hertzen fivér alkotja. Hogy tényleg ez-e a családnevük, arra nem vennék mérget, de a nomen est omen mondás náluk csontra igaz: tényleg szívből zenélnek. Magam ezt először 2011-ben tapasztaltam meg, akkor a Pain Of Salvation előzenekaraként jártak Budapesten, majd néhány hónappal később már jobban vártam őket, mint az épp ’70-es évekbeli prog rockba váltott Opethet.
Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert VHB-ék azon zenekarok közé tartoznak, akiknek annyira megvan a saját hangjuk, arcuk, hogy valószínűleg mindig azt a lemezüket fogod legjobban szeretni, amivel megismerted őket. Esetemben ez a Stars Aligned volt, az In Murmuration azóta az ötödik albumuk (amúgy a kilencedik), és mind tetszett, de egyik se talált be úgy, mint az. Sőt, ezzel az újjal már úgy voltam, hogy oké, tök jó, de elég lesz ennek 8 pont is. Ez attól változott meg, hogy nekiültem alaposan, csak erre figyelve, átrágni magam rajta. Ettől, és attól is, hogy ráeszméltem: egy dolog, hogy tipikus VHB-anyag ez, kb. mindent hallottunk már korábban, ami itt van, de attól még senki más nem játszik ilyen zenét.
Pedig a VHB, ha kiszálazod, szinte semmi egyénit nem tud felmutatni. Mások írták meg korábban azokat a zenei trükköket, amiket alkalmaznak. Nyilván minél később kezd valaki zenélni, annál nehezebb valami újat mutatni, hát még olyat, ami zenének is hat. Viszont a von Hertzen tesók (Mikko énekes-gitáros, Kie gitáros és Jonne basszer-szintis) olyan speciális, egyedi kevercset csinálnak a hatásaikból, hogy ilyen tényleg nincs még egy. Ennek legalapvetőbb eleme a vokálok masszív használata. Hármuk és aktuális társaik olyan vokálorgiát tesznek a legtöbb dalba, hogy még az angyalok is megtapsolják. Teszik mindezt jobbára a giccsen és túlzásbavitelen innen, bár néha átlépik a határt – de, b…a meg, még akkor is jók. Alap, hogy tanultak a Queentől, de ezen a lemezen bőven van ’80-as évekbeli gigadallamos pop ill. aréna rock, s a legtöbb talán az Ascension Dayben. Ez a dal úgy indul, hogy a U2 örülne, ha ma is tudna ilyet írni, de van része, ami Van Halen-slágernek is beillene, olyan feelgood dallamos rock, ám a végére csaknem gospelbe vált. Amúgy az albumon szerepel a Budapest Art Orchestra, és esélyes, hogy itt is.
És azért örülök annyira ennek a dalnak, meg az egész lemeznek, mert az előző anyag (Red Alert in the Blue Forest), ami az egyik legerősebb a covid idején írt albumok közül széles e világon, szinte teljesen mentes volt a VHB-re amúgy annyira jellemző derűtől, vidámságtól. Csodálatos, lenyűgöző alkotás, de Mikkóék egyik legnagyobb erénye az, hogy fel tudják deríteni a hallgató hangulatát. Ez itt szerencsére visszatért.
A lemezt nyitó The Relapse is ezt jelzi, de ott valami mást is újra előkaptak: a rock & rollt. Érdemes megnézni a klipjét, szélesterpeszben riffelős, magával ragadó cucc, de itt is megvannak a csoda vokálok, sőt, szaxofon szóló is akad. Az év legszórakoztatóbb dala versenyben igen jól áll ez a nóta.
A Beneath the Silver Stars a csapat filmzenés oldalát domborítja ki, de csipetnyi country, némi kis rádió rock is került bele, míg a szóló Pink Floydnak is beillene. A Tightrope Walker ősrockosan indul, ha ugyan nem rockabilly-sen, és a VHB kalandozós-játékos-mesélős dalai sorát gyarapítja. A két perc sincs Separationben a zongora mintha Chopintől merítene, az azt követő Snowstorm akkora dobolással nyit, hogy John Bonham (Led Zeppelin) jut róla eszembe, majd ez is számtalan ösvényt bejáró, kanyargós dallá terebélyesedik, s hangulata pont a címét (hóvihar) idézi. De még ennyi zenei gazdagság után is hagytak valami pluszt a végére, a szomorú vonósokkal, de vidámabb szintivel nyitó Wait for Me-t, amiben nem is tudom, nosztalgia vagy gyász van-e inkább, és amire kifut, simán lehetne giccses, de mivel itt teljesen egyértelműen szívből jön ez a zene, hát nem lesz az. Csak nagyon jó zene. (És igen, a többi dal is remek.)
