Kiadó: SPV / Írta: Cselőtei László / 7
Amikor a banda megjelent a ’80-as évek végén, teljesen odavoltam érte. A Judas Priest féle, zakatolós, középtempós metalt felturbózták, modernizálták és így lettek az amerikai power metal zászlóvivői. A csapat alapítója és főnöke, Geoff Thorpe igazi riffmester, zsigerből tolja a fülnek kellemes, erős témákat és hatalmas tehetsége van a dalíráshoz. A zseniális hanggal és rendkívüli dallamérzékkel megáldott Carl Albert pedig ezekre az alapokra tette fel a koronát szárnyaló, szép énekdallamaival, fülbe ragadó refrénjeivel. Totális sokként ért, amikor érkezett a hír, Carl meghalt egy autóbalesetben. Onnantól a Vicious Rumors már nem tudott ugyanaz lenni. Megkezdődött a soha véget nem érő énekeskeresés időszaka.
Felsorolni sem lehet, hányan fordultak meg a csapatban a mikrofon mögött. Végig érződött a törekvés, hogy megtalálják Carl méltó utódját. És mondhatom, többé-kevésbé mindannyian ott voltak technikailag. Sokukat élőben is láttam és igen, el tudták énekelni Carl sokszor nyaktörő énektémáit. De a zeneszerzés, dallamírási képesség egészen más tészta. Hiába van Geoff, ének oldalról egyszerűen kell a plusz input. És ez az, ami az ismét új énekesben, Brian ’Chalice’ Bettertonban csak korlátozott mértékben van jelen.
Szögezzük le, ez a lemez elsőre felismerhetően Vicious Rumors. Hozza az összes attribútumot. A fülnek legkellemesebb, velőtrázó, zakatolós riffek, síró-rívó, nyihogtatós, több körös gitárszólók, eszméletlen gitársound: Geoff Thorpe nem fogyott ki a témákból. A szintén VR-veterán Larry Howe szépen hozza a dobalapokat, nem játssza túl a dolgokat, de ahol kell ízlésesen, metalosan díszít. Geoffal ketten húzzák a bandát.
A gyors Bloodbathtal indítanak. Kétségtelenül megvan a lendület. A Dogs Of War az a fajta, dohogó/lüktető US power metal, ami miatt mi, rajongók annyira imádjuk ezt az egészet. Itt az énektéma is becsületes. A Crack The Sky In Half mintha egy korai Judas albumról került volna ide. Autentikusan hozza az oldschool Priest érzést. A refrén is korrektül sikerült. Az album egyik fénypontja. A High Hell Hammer csordavokálozós refrénje viszont teljesen átlagos. A Butchers Block a komótos középtempós ösvényen halad. Vastag riff teszi ízessé. A vicces és ötletes című Abusement Park viszont ének szempontból teljesen felejthető, Chalice lényegében végigszavalja a dalt. Itt az Iron Maiden hatású bridge részek hoznak némi felüdülést. A Wrong Side Of Love tipikus, ’80-as évek elejei LA metal. Shout At The Devil korabeli Mötley Crüe-t és WWIII-t érzek benne. A Boring Day In Hell szépen menetel előre. A verzékben az ének szögleges, szinte dallamtalan, a refrén környékén grunge ízeket hoz. Az In Blood We Trust korai Vicious emlékeket idéz. Gyors US power a legjobb hagyományok szerint. Viszont az énekből – hiába dallamos – sokkal többet ki lehetett volna hozni. A Better Than Me a kő metal vonalat erősíti. Nagyon erőteljes a riff, Chalice pedig ezerrel keménykedik. Tipikus, mondhatom, jó Vicious téma. Érdekes módon a címadó tétel a végére került. A Devil’s Asylumban speedelnek egy kellemeset amúgy klasszikus VR módra.
Komolyan, sosem gondoltam, hogy bármilyen dalszerző képességeim is lennének, de most egyszerűen hallom a belső fülemmel azokat a dallamokat, amelyeknek oda kellett volna kerülni. Sokszor csak apróságokon múlik a katarzis, de van, ahol teljesen mást, szárnyalóbbat, ívesebbet, okosabbat gondolnék a jelenlegi témák helyére. Mert Chalice-ben ott a lehetőség, képesség torok szempontjából. Simán hozhatná a Carl féle szintet.
Ez jó album sok potenciállal, de egyben egy elszalasztott lehetőség is. Talán majd legközelebb.
