A régi görög black metal bandák közül, melyek a ’80-as évek végén alakultak, és a ’90-es években váltak ismertté, a Varathron maradt a leginkább hű az eredeti irányvonalhoz. A Rotting Christ jócskán modernizálta a hangzását, a Necromantia pályája nagyon hektikus volt, alig adtak ki lemezt, s Baron Blood halálával a 2021-es To The depths We Descend… lett a hattyúdal. Vannak még kisebb csapatok a dél-európai országban, de a Varathron a legszilárdabb ódon bástyája a műfajnak. S közben a zene cseppet sem ódon…
Nem petyhüdt, nem poros, nem öreges, nem fáradt, pedig Stefan Necroabyssious nem fiatal, idén 57 éves. A stúdióban mindent meg lehet oldani, de a The Crimson Temple album alapján a hangján egyáltalán nem érződik a kor. Pedig nem éppen kifinomult stílusban dalol – ugyanazt a veszett acsargást, őrült rikácsolást prezentálja most is, amit fiatalon, a black metal ifjú titánjaként annak idején elkezdett. Zenésztársai jóval fiatalabbak, így a csapatot ma is frissen lehet tartani, a 47 perces anyag hallatán pedig vitán felül áll, hogy a frontember négy zenésze tisztában van a zenekar műfaji sajátosságaival.
Nem kell ezerszer lepörgetni az albumot, hogy kiderüljön, a dalszerzés legalább olyan erős most, mint volt a Patriarchs Of Evil című előző lemezen. Lehet, hogy régebben volt néhány szerényebb anyag, de egy ilyen kitartó csapatnál, rendkívül kiterjedt diszkográfiába ennyi belefér. Főleg, hogy az utóbbi években hasonlóan erősek, mint a korai lemezeken. Ki lehet emelni a lendületes Cimmerian Priesthood-ot, a lassabb, hangulatosabb Sinners Of The Crimson Temple-t, vagy a még lassabb, doomos To The Gods Of Yore-t, hogy lássuk: a Varathron kreativitása nagyon jó passzban van. Achilleas C. és Sotiris ötletes riffeket penget, és a medeterrán hangulatot erősítendő nagyon kellemes zenei betéteket hallhatunk, pl. éppen az említett To The Gods Of Yore-ban. Mintha megelevenedne egy ősi görög eposz.
A billentyűs részeket ízlésesen helyezte el a csapat a dalstruktúrák összeállítása és a hangszerelés során, és a ritmushangszerek is erőteljesek, stabil keretet adnak valamennyi tételnek. Zeneileg tán változatosabbnak is tűnik a The Crimson Temple, mint a Patriarchs. A borítóhoz Paolo Girardi pedig egy tőle megszokott beteg illusztrációt hozott össze. Necroabyssious biztosan boldog. Lehet is, mert az új lemez ismét jól sikerült. Ha nem is jön vissza a görög black metal nagy korszaka, a Varathron vitalitása megsüvegelendő.
