Igencsak brutális nevet választott magának ez a kanadai formáció, behatárolva vele a zenei stílusát is. Ennek megfelelően a június végén megjelent második lemezük borítója is tocsog az elengedhetetlen elemektől: van itt vér, belsőség bőséggel, és ahogy azt kell, meztelen női tetem is. Gyorsan hozzá is tenném, hogy ez a kép még mindig visszafogottabb a 2018-as debütálást jelentő Orgy of Depravity borítójánál.

De természetesen nem csak a külsőségekre figyelnek oda Alain Jacksonék, hanem a muzsikára is. Főképp középtempós brutal death metalt játszanak, rengeteg szaggatott riffel megspékelve. Néha az lehet az ember érzése, hogy ezek a kanadaiak oda-vissza hallgatták a Suffocation Effigy of the Forgotten lemezét, annak is a Liege of Inveracity című dalban felcsendülő legendás riffjét, és azt próbálnák meg oda-vissza különböző módon variálni, majd beépíteni a saját repertoárjukba. Ez így leírva egy elég egyszerű megoldásnak tűnhet, némi koppintás jelleget is magában hordozva, de az az igazság, hogy működik. Mert mindig jó témákat hoznak ki a srácok az oda-vissza variálásokból, és a lehető legjobb pillanatban és ütemben építik be azokat az adott szerzeményekbe.

Van húzása a négyes játékának, ami a hihetetlen precizitásnak is köszönhető. Olyan, mintha ezek a zenészek már vagy egy évtizede együtt zenélnének, pedig erről szó sincs. Sőt, a debütáló korong óta két új zenész is érkezett a gitáros posztot betöltő Alain és a bőgőn játszó Jean-Francois Rochette mellé, mégpedig Tommy Gilbert (dob) és Benji Rancourt (vokálok) személyében, de ez egyáltalán nem érződik a produkción. Mindketten állat módra tolják, főképp az Abitabyssben is ténykedő énekes, aki eszement fröcsögést mutat be számunkra, néha a hangszerek által diktált ütemekhez teljes mértékben igazodva.

Szóval, ez egy tökéletes brutal death lemez – lehetne… Ám, sajnos a komplett megszólalás kicsit torzra sikeredett. Kár érte, mert ezekkel a dalokkal az év egyik legjobb lemezét készíthették volna el a srácok ebben a stílusban.