Vadon János rádiós és tévés személyiség, műsorvezető. A legtöbben talán a hangjáról ismerik, hiszen több mint fél évtizeden át vezette a Morning Show-t a kollégáival, Sebestyén Balázzsal és Rákóczi Ferenccel a Class FM adón, jelenleg pedig a Balázsék című műsorban hallható a Rádió 1-en.

Korábban dolgozott a Z+ zenetévénél, rockműsorokat készített Zúzda és Fémforrás címmel, később a Celeb vagyok, ments ki innen show-műsorban és a Kalandra fal! sztárvetélkedőben is volt műsorvezető. Szerkesztőként is több népszerű programot jegyez. De írt dalszövegeket a Kalapács zenekar Ösztön és Totem albumaira is. És bár a Wikipedia nem említi, már itt eláruljuk, János a 2000-es évek elején a HammerWorld magazin munkatársaként is tevékenykedett, mint promóciós szakember. És most elmondja, mit jelent számára a rockzene!

Neked hosszú hajad volt?

„Igen, és ebből még apámmal is voltak problémáim. Nehezen bírta értelmezni a posztereket is a falamon. A borostás, hosszúhajú csávókat, akiknek százas szögek álltak ki a csuklószorítójából, miközben elől masszívan dudorodós spandex gatyában nyomták, mint a kiöregedett táncosok, akik nem tudták megemészteni, hogy kikerültek a Győri Balettből! ‘Janika, te nem szereted a lányokat?’ Hiába magyaráztam neki, hogy ‘Papa, de hát ez a Kerry King a Slayerből!’ Amikor ő maximum Kadlott Karcsira bólogatott… Szerintem szegény apám valószínűleg kérdőjelekkel a fejében szenderült jobblétre és nem volt benne biztos, hogy a fia milyen lyukra játszik…” (nevetünk)

Ma is mindent meghallgatsz, ami szembejön?

„Alapvetően igen, de huszonéves korom körül azért letisztult bennem az a zenei világ, amit igazán szeretek. És ez nyilván a metal. A Sepulturát pl. egy katonatársamon keresztül ismertem meg. Kérdezte, hogy ismerem-e őket? Mondtam, nem. Akkor te egy senki vagy, mondta. Na, hogy valaki legyek, meghallgattam a Morbid Visions majd a Schizophrenia albumokat. Borzalmas, csörömpölős zenének tartottam. De aztán jött a Beneath The Remains jó borítóval, jó hangzással és ütős számokkal. Az Arise album pedig már mindent vitt. Másik nagy alapvetés az Annihilator volt az Alice In Hell és Never, Neverland lemezekkel vagy a szintén nagy kedvenc Kreator, akiktől minden jöhet. A thrash és death műfaj azóta is velem maradt.”

Azóta is vissza-visszanyúlsz a régi zenékhez?

„A mai napig újra meg újra megélek magamban zenei reneszánszokat. Olyan anyagokat fedezek fel, amelyek annak idején elmentek mellettem. Arra máig nem vetemedtem, hogy pl. Mr. Biget hallgassak, de így fedeztem fel mondjuk ‘utólag’ a Europe zenekart. Nem a nyálmetal Final Countdown korszakot, hanem amit most képviselnek, minőségi veretes hard rockot. Most éppen a 70-es évek amerikai zenéi törtek rám, pl. a régi Heart dalokat nagyon bírom. Ann Wilson egy igazi rockercsaj volt, brutál jó hanggal, olyan energia áradt belőlük, olyan témákat nyomtak a húgával, hogy a hajam újra kinő tőlük. És nekem ez nem nosztalgia, hanem nagyon is a jelen. Vérátömlesztést, erőt ad. Ráadásul ma teljesen mást jelentenek és adnak nekem ezek a zenék, mint 20-30 évvel ezelőtt adtak volna.”

A magyar színteret követed?

„Persze. Igazából mindig keresem az új alapvetéseket és ebben a Hammer lemezmellékletei is sokat segítenek. Főleg akkor örülök, ha penge magyar bandát találok. A Nomad például nagy kedvenc. De jó a Mudfield vagy a Salvus is. Régen a magyar zenekaroknál még nem volt minden egységesen jó, vagy a fazonuk, vagy a zenei minőség, vagy a szövegek nem álltak össze. De ma már ezek az újabb bandák minden szempontból egyben vannak. Ott van a Salvustól az Irtás, ahol minden tökéletes. Néha azt érzem, mint annak idején az Edda első albumainál. Hogy kimondanak valamit helyettem, amit én is érzek. Tudok velük, a szövegeikkel azonosulni. Nekem ez nagyon fontos. De ha egy magyar banda angolul nyomja, az sem gond, ám akkor legyen világszínvonal, mint az Archaic, ami kődurva, erőtől duzzadó thrash, pont olyan, amit imádok.”

A rádióműsoraidban, szerepléseid során nem nagyon hangsúlyozod, hogy szereted ezt a zenét. Miért?

„Mert a Rádió 1-ben dolgozom, az nem egy olyan zenei közeg, ahol ez bárkit is érdekelne… De soha nem rejtettem véka alá a zenei ízlésemet, ha szóba került a téma. Én büszke vagyok rá, hogy ötvenegy évesen is rocker vagyok és már az is maradok. És ebben semmi pozőrködés sincs. Bár mindig a metalosokra mondják, hogy pozőrök. Pedig ennél őszintébb, befogadóbb, nyíltabb közeg nincs. Nézd meg, az emberek egy része küzd az elfogadásért, pl. a melegek jogaiért, miközben itt van a rockerek világa, a metal színtér, ahol soha nem zavart senkit, hogy a legnagyobb ikon, a metal god Halford meleg. Mi már rég túl vagyunk ezen. Ez a közeg sokkal elfogadóbb, mint bármelyik másik. Sok mindenben évtizedekkel a társadalom előtt járunk, aminek a rockzene rengeteget adott, miközben ezt a nagy tömegek szinte észre sem vették. A metal felfoghatatlan sokszínűsége semmihez sem hasonlítható és sokkal-sokkal több értéket rejt, mint amit az emberek gondolnak róla…”

A teljes interjút megtalálod a HammerWorld magazin októberi számában!