Kiadó: NAPALM / Írta: ZUBOR OLLY / 9
Be kell vallanom, annak idején a svéd (skandináv, északi – kinek hogy tetszik) death metallal való ismerkedésemet, barátkozásomat nem az Unleasheddel kezdtem. És igazából elég sok időbe tellett, mire a stockholmi formáció közelebb került hozzám, természetesen akkor már a korai anyagaival együtt. De erről – mondanom sem kell – nem Johnny Hedlundék tehetnek. Ők ugyanis tették, teszik a dolgukat megalkuvás nélkül, illetve különösebb változtatás nélkül. Így kizárólag az én hibám, hogy fiatalabb éveimben nem voltam felkészülve az Unleashed kíméletlen támadásaira. Nekem akkoriban hiányoztak a banda repertoárjából azok a fajta azonnal megjegyezhető dallamok, amelyek mondjuk az alapból azért szintén igencsak agresszív Dismember nótáiban ott voltak.
Nos, természetesen az Unleashed most sem lett egy melodikus metal brigád! Nekem viszont bőven elég, amit a srácok mondjuk az új lemezükön csinálnak. Azaz, a maguk módján szállítják le a háborús témákat (mi mást?) boncolgató viking death metal muzsikájukat. Nem azt mondom, hogy maximálisan dallamtalan, amit a Tomas Olsson, Fredrik Folkare alkotta gitárduó felvonultat a tizenegy szerzeményben. Csak itt nem vezérdallamokról, hanem sokkal inkább kőkemény vezérriffekről beszélhetünk. Persze, az elmúlt évtizedek folyamán bőven ragadt a fiúkra innen-onnan „némi” tudás, ennek köszönhetően egy-egy alkalommal olyan atmoszférikus, grandiózus témákat vezetnek elő, amelyek úgy szólnak, mintha egy száztagú gitárzenekar játszaná őket. Olyan tere, szélessége van a hirtelen berobbanó, felülemelkedett részeknek, mintha a lejátszónk hangfalai nem egy szoba, hanem egy komplett futballstadion (vagy ha úgy tetszik, csatatér) két végében lennének elhelyezve. És ezen témák olyan blastbeatek formájában zúdulnak ránk (Anders Schultz miket üt már?), hogy csoda, ha a hallgatásuk közben a helyén marad a fejünk.
De mondom, a prímet a robajszerű heavy metalos riffek viszik. Lám, így kell súlyos, agresszív hatást elérni anélkül, hogy az Unleashed tagjai a balance potméter mélyebb irányba való csavargatására törekednének. Itt nem az utólagos rásegítések hozzák a pusztító hangzást, hanem a hangszerek… Ami pedig Johnny Hedlund vokáljait illeti, ha egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy semmi különlegest nem találni bennük. Mondjuk, ha lehetőségünk lenne azokat zenekari aláfestés nélkül meghallgatni, akár arra is gyanakodhatnánk, hogy azokat mind egyben, egy stílusban nyomta fel, még véletlenül sem beépítve különleges hajlításokat, meglepő gurgulázásokat a hörgéseibe, és utólag „szórták szét” azokat a különböző dalokban. De ha így is lenne, meglepődnék, ha bárki is azt állítaná, hogy ez a fajta előadásmód nem hatásos vagy működőképes. Szerintem pont ettől (is…) lesz hiteles az Unleashed háborús koncepciója.
Nos, azt hiszem, fentiekben nagyjából le is írtam, miért szeretem manapság az Unleashedet. A hitelesség, a kompromisszummentesség, a régisulis hozzáállás és persze a profi teljesítmény bőségesen elég ahhoz, hogy örömömet leljem például a Fire Upon Your Lands albumban is. És úgy hiszem, közületek is sokan éreznek hasonlóan a zenekar munkái, előadásai kapcsán.
