Kiadó: WormHoleDeath / Írta: Kánya Ferenc / 6
Nem azt mondom, hogy vártam már ennek a norvég öregfiúbandának a harmadik lemezét, mert annyira nem estem hanyatt a másodiktól, de ha már a kezembe került, gondoltam adok egy esélyt, már csak a kiváncsiságomnak is. Elődje, a Rattus Norvegicus egyenes szakkifejezéssel élve „középszar“, összességében egy tűrhetően megszólaló, ám elég egyutas, egyszer hallgatható lemez volt. A sajátosságokkal leginkább hadilábon állt és egyetlen hangjára nem emlékeztem – mondjuk ez az enyhe sokkos memóriazavar már húsz perccel az utolsó szám után is tapasztalható volt.
A banda egy szabadidős feldolgozáscsapatból nőtt ki, ami mindent játszott a ’80-as évekből, ami metal. Igazából ez a mai napig nem változott, tolják a kedvenceket, holott már három lemezre való saját nótájuk van. A nevük egy picit félrevezető, hiszen bár játszanak Candlemass-dalokat is, az Under the Oak – a zseniális Epicus albumról – nincs köztük. Annál több köze van a névhez a frontember Jostein garázs-rockklubjának, ami Oak névre hallgatott, amíg megvolt.
Eleinte Oak Thrash Tribute néven mutatta be itt a tudományát a senior team, később váltottak erre a misztikusabb névre. Aztán jött a Covid és a bezártság alatt összekalapálták az első lemezt, amit meglepően jól fogadtak a norvég rajongók. Lendületből jött a patkányos kettes korong, és ezt szinte napra pontosan két évre követi a The Last of a Dying Breed.
Nem csupán a hangzás, a zenei vonal is maradt, aféle régisulis „világthrash“, ami alatt azt értem, hogy a muzsikájuk igazából sem az európai, sem a tengerentúli színekhez nem köthető szorosan, de egy kicsit mégis rokon mindenhová. A kompozíció nyilvánvaló szívjegyei amerikaiak, ezek között a Metal Church, az Overkill vagy az Exodus tónusait érzem az alap fémes, nehéz Marshall soundon és a füstös hangszínen, a fejben pedig olyan megoldások illanak, ami nekem a Lowe-korszakos Candlemass tempósabb tételeit (If I Ever Die vagy Emperor Of The Void ugrott be), dallamvezetéseit, harmóniáit idézi – ilyen az album uralkodó tempójához képest visszafogottabb Nightmare – Shadow Of Darkness – The Last Of A Dying Breed hármas például.
A szintén középtempóban zakatoló, a Wrath Of The Ripper verzeriffjéhez hasonló témával induló Grim Reaper címe beszélő, ez a dal egy főhajtás a két éve elment Steve Grimmett emléke előtt, de a feldolgozásbandákra általában jellemző, hogy a saját nótáikba is beszivárognak az ilyen-olyan ezerszer hallott, esetleg játszott riffek. Az Inner Truth Of Denial és Death By Cutlery esetében ki is hallatszik a Destruction és a Running Wild.
Elődjéhez hasonlóan a Dying Breed is alapvetően tempós, dinamikus anyag, a nóták között viszont nincs egy sem, ami egészében megfogott volna, bár a keleties középtémában elhaló semmilyen gitárszólóval készült, amolyan Exodus-féle thrash Wobblehead közel állt ehhez, csak előbb vált unalmassá. Gitárszólók… külön fájdalmas, hogy egy igazán jó szólót nem hallottam a lemezen. Az a legfájdalmasabb viszont, amit a Helloween Ride The Sky című speed metal klasszikusával történt az anyag végén. Zeneileg hellyel-közzel egyben van a dal, a szóló itt is kamu, az ének viszont gyalázat, szélesebb nyilvánosság előtt szerintem ez vállalhatatlan. Látom, hogy most elkezdted keresni a neten… Óvatosan! A többi egyszer elmegy, ha van ráérő háromnegyed órád.
