Kiadó: Napalm Records / Írta: Gáti Viktor / 9
Míg Európa a kettes The Halo Effecttel rúgta rá az ajtót 2025-re, addig az USA első kiemelt villantása Mark Tremonti nevéhez fűződik. Az Alter Bridge és az újraéledt Creed gitárosa hatodik stúdióalbumával jelentkezett, amely bő három évvel követi az előd Marching In Time-ot.
Habár Mark inkább kétévente szokott új dalcsokorral jelentkezni, manapság nem számít soknak, ha ennyi idő eltelik két album között, ráadásul Tremontinak számos oka volt erre: a Creed ismételt csatasorba állítása mellett az Alter Bridge-dzsel szintén nagy fordulaton pörög kreatív és koncert szinten egyaránt, kiadott egy Frank Sinatra feldolgozás albumot – melynek bevételeit jótékonysági célra fordította – továbbá megszületett legkisebb gyermeke, aki időről időre speciális ellátást igényel.
Azonban úgy tűnik, a sok teendő jótékonyan hatott az új anyagra, hiszen az egyik legerősebb, egyben legváltozatosabb szóló album készült el a szokás szerint egy óra környéki játékidejű, tucatnyi tételt tartalmazó stúdiófelvétel képében. A The End’ rögtön a lemez, a katalógus és előre láthatóan az év egyik legjobb dalával indul: A The Mother, The Earth And I sötét atmoszférája elsőként a nagy kedvenc hármas AB-t idézte fel bennem, amelyhez kifinomult gitárkezelés és szívbe markoló énekdallam párosul. A dalban hallható finom részletek, jól adagolt érzelmesség és jó értelemben vett kimértség az egész lemezre kiterjed, és szépen színezi a zenét, amely ezek híján jóval inkább hatna tipikus amerikai rock/metalnak. Utóbbi jelző jobban illett az előző lemezre, ami valóban csupaszabbra, direktebbre, homogénebbre sikerült.
Ugyanakkor nincs híján az anyag az erénynek számító amcsi stílusjegyeknek sem: a sajátosan heavy blues-os Just Too Much vagy a fokozottan riffelős, harapós I’ll Take My Chances és I’ve In Fear ékes példája ennek; a lírikus oldal pedig az It’s Not Over/címadó és a Now That I’ve Made It/All The Wicked Things párosokban domborodik ki erőteljesebben. A zenekarvezető mellett társai – számomra leginkább Ryan Bennett dobos – játéka és dalcentrikus ötletei szintén élvezetesek, és sokat tesznek hozzá ehhez a karakteres, rétegzettségre törekvő, a manapság nyomasztó szinten jelen lévő máztól, műviségtől mentes albumhoz.
