Kiadó: Napalm Records / Írta: Gáti Viktor / 9
Míg Európa a kettes The Halo Effecttel rúgta rá az ajtót 2025-re, addig az USA első kiemelt villantása Mark Tremonti nevéhez fűződik. Az Alter Bridge és az újraéledt Creed gitárosa hatodik stúdióalbumával jelentkezett, amely bő három évvel követi az előd Marching In Time-ot.
Habár Mark inkább kétévente szokott új dalcsokorral jelentkezni, manapság nem számít soknak, ha ennyi idő eltelik két album között, ráadásul Tremontinak számos oka volt erre: a Creed ismételt csatasorba állítása mellett az Alter Bridge-dzsel szintén nagy fordulaton pörög kreatív és koncert szinten egyaránt, kiadott egy Frank Sinatra feldolgozás albumot – melynek bevételeit jótékonysági célra fordította – továbbá megszületett legkisebb gyermeke, aki időről időre speciális ellátást igényel.
Azonban úgy tűnik, a sok teendő jótékonyan hatott az új anyagra, hiszen az egyik legerősebb, egyben legváltozatosabb szóló album készült el a szokás szerint egy óra környéki játékidejű, tucatnyi tételt tartalmazó stúdiófelvétel képében. A The End’ rögtön a lemez, a katalógus és előre láthatóan az év egyik legjobb dalával indul: A The Mother, The Earth And I sötét atmoszférája elsőként a nagy kedvenc hármas AB-t idézte fel bennem, amelyhez kifinomult gitárkezelés és szívbe markoló énekdallam párosul. A dalban hallható finom részletek, jól adagolt érzelmesség és jó értelemben vett kimértség az egész lemezre kiterjed, és szépen színezi a zenét, amely ezek híján jóval inkább hatna tipikus amerikai rock/metalnak. Utóbbi jelző jobban illett az előző lemezre, ami valóban csupaszabbra, direktebbre, homogénebbre sikerült.
Ugyanakkor nincs híján az anyag az erénynek számító amcsi stílusjegyeknek sem: a sajátosan heavy blues-os Just Too Much vagy a fokozottan riffelős, harapós I’ll Take My Chances és I’ve In Fear ékes példája ennek; a lírikus oldal pedig az It’s Not Over/címadó és a Now That I’ve Made It/All The Wicked Things párosokban domborodik ki erőteljesebben. A zenekarvezető mellett társai – számomra leginkább Ryan Bennett dobos – játéka és dalcentrikus ötletei szintén élvezetesek, és sokat tesznek hozzá ehhez a karakteres, rétegzettségre törekvő, a manapság nyomasztó szinten jelen lévő máztól, műviségtől mentes albumhoz.
–
(A lemezt a 2025. februári digitális különszámunk Hangpróbáján pontoztuk és véleményeztük.)
–
„Mark Temonti talán szólóban leginkább önmaga. A stílusa egyébként átsüt a Creed és az Alter Bridge dalain is, de itt csinálja igazán, amit akar. Finom, de határozott, kemény, sokszor sötét hangulatú, melodikus metal szerintem határozott post-grunge ízekkel. Az énekes gitáros most is alaposan kitett magáért.”
– Cselőtei László 9
„Mark Tremonti eleve hátránnyal indul, hiszen teljesítménye óhatatlanul a Creed- és Alter Bridge-albumokkal vagy Myles Kennedy lemezeivel kerül összevetésre. A The End Will Show Us How azonban nemcsak ebben a versenyben állja meg a helyét, hiszen en bloc egy rendkívül hangulatos, érzelemdús, élvezetes modern amerikai rock produkció született.”
– Gyuricza Ferenc 8
„Szólóban és zenekaraiban is bírom a srác stílusát, játékát, sőt, szerintem énekesként sem kell szégyenkeznie. Friss albumán igazán újat ugyan nem mutat, de a minőség továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Tetszik a lemez.”
– Schmidt Péter 8
„Egyfelől érzékelem, hogy jó zene, amit tudok szeretni, másfelől valahogy a dalok is összefolynak, meg a hangzás is. Lehet, nem megfelelő cuccon hallgatom, de hát ugyanazon hallgatva más lemezek simán érthetőbben szólnak.”
– Uzseka Norbert 8
„Van abban valami különleges, ahogyan a súlyos gitárhangzás és Mark könnyed, rockos éneke tökéletes párost alkotnak egymással. Ami pedig külön figyelemreméltó, hogy a méltán híres előadónak még arra is volt energiája, hogy a dalok mondanivalója is elgondolkodtató legyen.”
– Zubor Olly 8
„Majdnem a prémium amcsi rock/metalban, csak nem olyanok a dalok meg nem úgy szól, de amúgy rádióban elmegy.”
– Kánya Ferenc 7
„Egyszerűen nem értem Mark Tremontit. Egy baromi tehetséges csávó, de egész egyszerűen pihennie kellene. Minden évben kijön valamivel. Sinatra lemez, karácsonyi lemez, új dalok, valami mindig van a Tremonti-boszorkánykonyhában, de a formula érezhetően fárad. Ezúttal is vannak egészen kiváló dalok, mint a Just Too Much, de akadnak baromi szürke, ásítozós pillanatok is. Meg kellene találnia az egyensúlyt és vagy rockosítani, vagy metalosítani, de leginkább elmenni a posztgrunge irányába. Nem mondom”
– Szénégető Richárd 7
„Rádiókompatibilis, amerikai rockzene. Nagy gond nincs vele, de eléggé összefolynak a dalok, és azért Mark sem egy Myles Kennedy.”
– Kiss Gábor 6
