Kiadó: LES ACTEURS DE L’OMBRE PRODUCTIONS / Írta: MILÁN PÉTER / Értékelés: 8
A Time Lurker a virulens francia black metal-színtér éppen tíz évvel ezelőtt elindult képviselője. Bizonyos Mick akkor fogott bele egyszemélyes formációjának életre hívásába, s két évvel később két kisebb kiadvánnyal mutatkozott be. Ma már teljesen természetes az, ami a ’80-as években csaknem elképzelhetetlen lett volna – legalábbis nagyon ritka volt -, de a ’90-es években sem volt annyira elterjedt, hogy egy zenész teljesen egyedül alkosson „zenekart”. Ez leginkább a black metalra jellemző, amiben szerepe lehet annak, hogy ez talán a leginkább introvertált zenei irányzat – legalábbis a metalon belül -, s e műfaj környékén kóborol a legtöbb magányos lélek. Nem tudom, a Time Lurker alkotójára ez mennyire jellemző, mindenesetre a zene kimondottan professzionális, valójában akár csapatmunka is lehetne.
A fenti minősítés, mármint hogy a Time Lurker komoly produkcióval jelentkezik, az azonos címmel ellátott 2017-es debütalbumról is elmondható volt, s az Emprise című kettes lemezre is érvényes. Mick tömören fogalmazott: 34 percben hömpölyög a zene, amely egy koncepcionális egészet alkot. Mint megtudtam, az Emprise cím a függőségről, az addikcióról szól, utazás az emberi tudal altalajába, vagy tudatalattiba, ha úgy tetszik, s a szövegek tele vannak önmarcangolással, tépelődéssel, de az „én” meghaladásának célkitűzése is felmerül. Illik ez a tematika egy ilyen műhöz.
A Time Lurker és az Emprise CD a black metal 21. századi vonulataihoz kötődik, nem feledve, még kevésbé elszakítva a szálakat, amelyek a ’90-es évek északi BM-jához fűzik. De mivel ebben a műfajban – jól értve – szinte minden megengedett, így a lehetőségek tárháza csaknem kimeríthetetlen. Még akkor is, ha egy adott előadó nem akar nagyon messzire kalandozni a black metaltól. A hangzásképek terén eleve nagyon nagy a lehetőség a variabilitásra, ráadásul mivel a gitártémákat mindvégig fel lehet ruházni dallamokkal, amelyek tulajdonképpen bármilyen zenei forrásból származhatnak, ez szintén óriási horizontot tár a zenész/művész elé. Felhoznám a záró Fils Sacré dalt, amelyben a gitárjáték az atmoszferikus black metalra jellemző vízesésszerű hatást kelti, s tele van magával ragadó dallamokkal. Ez a zuhatagot imitáló hangözön (cascading sound) az album gyors részeit másutt is jellemzi. Nagyon hangulatos ez a vaskos, rétegzett hangáradat.
Mick a ritmushangszerekre is odafigyelt: ahol szükségesnek tartotta, kellőképpen feldíszítette a dobtémákat, ornamentikákkal látta el az alapritmust, s olykor a bőgőt ie lehet hallani a felduzzadt gitárfolyamok mellett/mögött/alatt. Mindezt nagyban támogatja az organikus hangzás, ami pont ideális egy effajta anyaghoz. A sikolyszerű ének viszonylag ritkán hangzik fel az albumon, inkább a hangszereké, a hangulatok felépítéséé a terep. Felfigyeltem, hogy a Disparais Soleil zenei elemei között szép női ének is megbúvik: bizonyos Sotte vendégszerepel a lemezen. A zene sejtelmességét, az e részletekben tapasztalható szinte légies természetét nagyban fokozza a női ének hangulatfestő szerepe. Az említett tétel egyébként az Emprise talán legjobb kompozíciója.
Aki a hangulatokban szinte feloldódó, azokkal eggyé váló black metalt kedveli, szinte nem evilági ködökben úszó szerzeményeket, kedvére fog tenni a Time Lurker új albuma.
