Kiadó: Season of Mist / Írta: Uzseka Norbet / Értékelés: 10

Egy ideje már úgy látom, a különféle zenei irányzatok olyanok, mint a nyelvek. Van, amit tisztán értesz, hozzád szól, tiéd, helyetted fejezi ki az érzéseidet, gondolataidat. Másokat néha megértesz, de nem teljesen, vagy nem tudsz mindig azon a nyelven beszélni; megint mások pedig teljesen idegenek számodra. Nyilván azért írom ezt, mert nekem a Thy Catafalque egyértelműen egyenlő az anyanyelvemmel. Természetesen benne van ebben az is, hogy magyarul értek a legjobban, ahogy a TC dalszövegei is szólnak, de mindazok a zenei részek, s főleg szövegi témák ill. az átadott hangulatok, érzések, amik egy-egy Kátai Tamás-féle lemezen felvonulnak, a saját közegemnek hatnak. Ismerem, szeretem, féltem őket. Pedig Kátai zenéje az elején sem volt egy adott világ, egy adott irányzat, s mindmáig csak egyre gazdagodik. Mégis, ha ország lenne, hát írhatnám, megvannak a határai, ahogy a jellegzetes tájegységei is, a csupa szikla black metal hegységektől és azok völgyeiben megbúvó, éjsötét koromba burkolózó, kohók övezte death metal övezetektől kezdve a heavy és doom metal nyíltabb terein, a sűrű, klausztrofón városrészeken át a gyermekkor népzenéjével átitatott alföldi tájakig és szinte már csak mesékben létező tisztaságú kis erdőkig, patakokig, forrásokig.

A XII. album szinte már csak nüansznyi újdonságot tesz hozzá az életmű korábbi részeihez. Hogy erre sem tudok 10 pontnál kevesebbet adni, az a személyes megélésen túl azért is van, mert ezen az anyagon is mások az arányok, és ezekben az apró részletekben is rejlik Kátai zsenialitása. Túl azon, hogy most is olyan dallamokat írt, hogy míg meg nem halok, mindig emlékezni fogok rájuk, s csak azért nem mondom, hogy a síron túl is, mert nem tudhatom biztosan, utána mi van.

Az albumot nyitó Piros kocsi, fekete éj nyomban az egyik legnagyobb slágeresélyes is, és hát maga Bakos Attila tért vissza felénekelni, akinek a hangjával a Róka hasa rádió és Rengeteg albumok több, klasszikussá vált dalát megismerhettük. Most is ugyanolyan gyönyörűen (kb. a borknagaros Simenre emlékeztetően) dalol, emellett a dal táncos, forgó, dark rockba hajló csoda, erős nosztalgikus hangulattal.

A Mindenevő aztán igen masszív darab, szimfo black és thrashes aprítás, de a Kátaira oly’ jellemző folyondár melódiák is bekúsznak, akárcsak a nem-metal hangszerek. Összesen huszonhét ember szerepel az albumon Tamáson kívül, mely egyben az első, amelynél a produceri munkálatokat külső emberrel osztotta meg (Vári Gáborral). Nem túlzás azt mondani, hogy már csak emiatt is a legszínesebb TC album.

A Vasgyár power-thrash, de industrial és death metal is akad benne, s persze itt is van csavar. A Világnak világa szinte a Vadak folytatása, de itt találni cseppnyi sci-fi hangulatot, magyar ősrockos éneket, és utalásokat megannyi fontos magyar irodalmi alkotásra. Ám a Nyárfa, nyírfa szinte még ünnepélyesebb, a maga lassú táncával: „Földbe menni, fának lenni, súgja-zúgja a határ.”

A Lydiához egy 1980-ból származó Sebő együttes-dal feldolgozása, az eredeti verset Quintus Horatius Flaccus írta néhány évvel Krisztus születése előtt, és Radnóti fordította. Tamásék tán annyira sem változtatták meg a dalt, annak hangzását, mint mikor a Kalákától az Embersólyom c. versfeldolgozást írták át. Viszont az, hogy itt van az albumon, amilyen gyönyörű a volt szerelmesek párbeszéde ezen a két énekhangon, és ahogy mindez, mint valami mindent más megvilágításba helyező, szinte oda sem illő, mégis az egész anyagot egyensúlyba hozó dal itt szerepel, hát, arra nem is találok szavakat.

A Vakond játékos instrumentális, még fütyülés meg szinte ’80-as éveket idéző Casio-szinti hangzás is van benne, de közben remek progresszív rock tétel. Aztán a Ködkirály megint egészen más, közel nyolc percével az album legmonumentálisabb darabja, a november hónap új himnusza, és ebben is van minden, tiszta férfi és női ének, hörgés, vonósok, de még Kátai régi, egyszemélyes projektjét, a Darklightot idéző doom téma is. Torokszorítóan szép és atmoszférikus dal, amit meg egy Nevermore-rokon riffel nyitó zúzda, az Aláhullás követ. Végül jön a címadó, ami megintcsak akkora dark rock sláger, mint a Vadak meg a Piros kocsi…, és a szövege, a klipje, minden pillanata felkavaró. És bár nehéz elhinni, akár csak remélni, amit Tamás szövege sugall, hogy „a gyönyörű álmok ezután jönnek”, abban minden emberség, minden, ami jót ember valaha alkotott, benne van, és neki azért el merem hinni…

Tudom, ez megint hosszú cikk lett, s még mennyit elemezhetném az albumot. Az összes résztvevő is megérdemelné, hogy felsoroljam a nevét, mert mind hozzátett valamit ehhez az újabb varázshoz. De megértem azt is, ha valaki nem tud mit kezdeni ezzel az anyaggal sem. Nem az ő nyelve, nincs azzal baj. Most még, ebben az országban legalább, ki-ki beszélhet a maga nyelvén. S reménykedjünk, hogy a gyönyörű álmok eljönnek, amíg még élünk, mert, ahogy Shakespeare írta a Hamletben: „Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt, Ez visszadöbbent.”

(Az albumot pontoztuk és véleményeztük a novemberi Hangpróbán. Olvasd el a digitális kiadásban!)