Papíron remek párosításnak tűnt e két zenekar közös koncertje, hiszen zeneileg is akadnak párhuzamok (még ha a Platonban minimális is a fém), szövegileg pedig mindkét formáció a lét mélységeit kutatja, ugyanakkor van köztük annyi különbség, hogy a közönség azon részének, amely csak egyiküket ismeri, kellemes meglepetés lehessen a másik. S így is lett.
A Platon Karataev még sötétedés előtt kezdett. Ahogy sokan mások, én is a Partért kiáltó című dalukkal ismertem meg őket, mely mindmáig szavamat szegi. Most láttam őket először, és hamar egyértelművé vált számomra, hogy többet kellett volna hallgatnom az albumaikat, hogy ismerős legyen, amit hallok. Így néha kicsit összefolyt, a szövegek sem jöttek át annyira. Volt néhány felfokozottabb pillanat, s nem is csak a VHK-tól feldolgozott Halló mindenség közepette, de összességében azt éreztem, ez olyan befelé koncentráló, bensőséges zene, amit otthon, nyugalomban hallgatva jobban tudnék értékelni. Még nem tudom, hogy zeneileg is rám tud-e még találni ez a csapat, mert úgy érzem, ebből a békés, lebegős muzsikából egy életre besokalltam az utolsó pár Anathema albumnak köszönhetően, de voltak megkapó pillanatok, Pink Floyd-os vibrálások, sodró témák, és a finomabb részek is működtek, csak még nem annyira, mint azoknál, akik jó ideje rajonganak értük. De pont ennek örültem leginkább: hogy van egy olyan, igényes magyar zenekar, mely nálam újabb generációknak is át tud adni fontos, mély gondolatokat a dalaival – mert a közönségben rengeteg fiatal volt.
Nem voltam ott az összes Thy Catafalque koncerten, de a pestieken (na meg a Mezoliton a Zajon) igen, és mind más volt. Itt a Budapest Park gigászi színpada, két oldalán a hatalmas kivetítőkkel eleve újabb szintlépést jelentett, de a program is más volt. Most először láthattam pl. Kobza Vajkot vendégszerepelni Kátaiékkal (a koncert vége felé pengetett egy nevéhez méltó hangszert), és bőven volt koncerten most először hallott dal is: Balra a nap, Sárember, Kő koppan (az milyen gyönyörű volt!!!), A valóság kazamatái. Na meg az új albumot megelőlegező Néma vermek Veres Gábor (Watch My Dying) énekével, és az simán a koncert egyik fénypontja volt. Igaz, itt csak fénypontok voltak. Gábornak Bokodi Bálint (Diabolus In Musica) is besegített, aztán a Mólóban is, és nyilván ezek voltak a koncert legmetalosabb részei a Szamojéd freskó meg a doom-death Mezolit mellett. Ja, meg volt Jura és egy részlet a Csillagkohóból, amiben Dudás Ivett is énekelt, és az valami tüneményes volt, ahogy a black témák közepette duettezett Bálinttal. Horváth Martina nyilván inkább delejező gót boszorkánynak hat, de nem kevésbé gyönyörűen énekelt, Bos Mici pedig több dalban is csellózott, szintén sajátos bűbájt hozva a színpadra. Vigh Zoltán és Varga Krisztián gitárosok és Szenti Árpád dobos is úgy játszott, hogy bárhova beférnének, a Reason-torok Dudás Gábor meg a maga egyszerre bársonyos és karakán hangján hozta a legtöbb dallamos férfi-énekrészt.
S közben szédítő belegondolni, hogy ha nem lenne a színpadon basszusgitárosként ténykedő Kátai Tamás, ha ő nem indul el a makói hálószobájából, a kis otthoni számítógépén szerzett és rögzített zenéivel, ha bármikor feladja, nem lett volna részünk ebben az újabb csodában. Tamás ránézésre nem egy metal fazon. Attól függően, milyen lábbal kelt fel, épp úgy jól szerepelne egy Radnóti-, mint egy Szabó Lőrinc hasonmás versenyen, és a dalszövegei is inkább őket idézik, mint a klasszikus metal szövegeket (bár halálról, effélékről bőven van szó nála is). Emellé olyan fa humora van, hogy reccs, s közben látszik rajta, ahogy két szám között félmosollyal annyit mond, hogy „köszi”, hogy még ő sem szokott hozzá, hogy mi van. Mert hát az van, hogy 1. ez megint az év koncertje volt, 2. ez a produkció annyira jó, hogy nemzetközileg is párját ritkítja, és ezt több külföldi koncerten is bizonyították már.
Egy dolog, hogy vagyunk sokan, akik már a demókat is szerették, és azok alapján is azt gondolták, hogy ez az ember egy zseni, aki olyan húrokat penget meg a szívekben, amiket nagyon kevesen tudnának. De hogy mindez valaha megszólal majd élőben, s hozzá ilyen döbbenetes minőségben, ilyen átütő erővel… Abban sosem kételkedtem, hogy egy Töltés élőben is visszarepítene a gyerekkoromba, vagy hogy a Szarvas koncerten is nagybetűs Gót Sláger lehet. De hogy majd a death/black részek is ilyen erőteljesek lesznek, hogy konkrétan az utóbbi évek egyik legmetalosabb élményét adják ezek számomra élőben…?! Egyszerre fenséges és pusztító a TC élőben, meghat, de közben azt érzed tőle, hogy sziklává válsz, úgy megerősít. Mert lássuk be, oly korban éltünk mi e földön, amikor covid járvány zúzott le tömegeket, amikor a szomszédban testvér öl testvért, amikor ország s világ állapota napról napra élhetetlenebbé teszi az életet – de abban a korban, amikor Kátai alkotott, és amikor még koncerten is megnézhettük. Tudom, hogy ezt már leírtam egyszer, a Mezolit mozis vetítésénél, de muszáj még egyszer.
A koncertet hagyományőrző módon a Fehérvasárnap zárta, Kátai itt végre kristálytisztán érthető szavalásával. Megindító volt látni az arcát a nagy kivetítőn, de amilyen gigászi és látványos volt ez, annyira bensőséges az élmény. S míg máskor a szórványosan szemerkélő eső zavart volna, itt még az is csak hozzáadott ehhez a felejthetetlen estéhez.
