Kiadó: Primitive Moth / Írta: Kánya Ferenc / 7
Általában elég mély merítésből szoktam válogatni a kritikákhoz, számos nagyobb, de jellemzően inkább sok kisebb kiadó és banda küld promóciós anyagokat. Erre az ausztrál bandára azért figyeltem fel ezek között, mert egyrészt a távoli kontinens a szívem egyik csücske, a metal undergroundjában olyan bandákkal, mint a például Taipan vagy a Mortal Sin, a fiatalabbak közül pedig mondjuk az Elm Street és a Harlott. Ahogy nézegettem az anyagot, a lemezborítóról egy késői Taipan-album, a Metal Machine grafikája ugott be, azon is egy Mad Max-es ornátusban díszelgő járgánnyal csapatnak a sivatagban. A Violent Vacation borítóján is egy ilyesmi posztapokaluptikus szín látható: néhány zombi nyomul egy tüskés Transittal egy lepukkant atomerőmű előtt. Egy nagyon basic logó alatt. Hát… láttam már ennél jóval pocsékabb koncepciót, de ez is le tudta verni úgy a biztit, hogy a borító alapján nemigen kívántam meg a lemezt. Azt olvastam viszont, hogy a banda májusban az Elm Street vendégeként játszik majd hazai pályán – ez azért kicsit meghozta a kedvem a hallgatáshoz, hátha hasonló felfogásban alkot ez a banda. Annyit érdemes tudni róluk, hogy majd‘ másfél évtizede alakultak, de aktív státuszba csak néhány éve léptek. A korai nótáik egy kislemezen és egy EP-n jelentek meg – azokat nem hallottam – teljes lemezből ez az első.
Az albumon 11 nóta hallható amolyan groove-thrash-heavy stílusban, amelyben a legélénkebb hatásoknak a Machine Headet és talán a Sepulturát érzem, leginkább a Burn My Eyes és a Chaos AD korszakából, de itt nincsenek olyan „slágerek“, mint azon a két lemezen. Nincs az a rejtett dallamosság, nincs olyan széles muzikális látókör sem. Vannak viszont a klasszikus US thrashhez közelebb létező zenei részek, én ezekben érzem igazán a banda saját erejét és a kibontakozást – egyelőre eléggé eklektikus módon, a térnek szinte minden irányába. Érezni, hogy volna igény a dalszerző részéről a mélyebb önkifejezésre, és hogy ezt ne csupán a mellkasát ütve-üvöltve tegye, hanem valami esztétikája is legyen a művének. Ha már formája nincs. Minden dalban akad néhány tényleg ügyesen kidolgozott riff komplex pengetési mintákkal, bonyolult ritmusokkal, már-már progresszivitással, de olyan is gyakran akad, hogy görcsössé, öncélúvá válik egy-egy téma. A ritmusszekció tökéletesen, viszont eléggé beosztott módon szolgálja ki a nótákat, nincsenek kisebb villantások se. A gitárszólókban néhány alkalommal egyenesen azt éreztem, hogy teljesen szegregáltak, nem is akarnak a nótáknak szerves része lenni, néha mintha egy másik darab szólna.
Egészében egyáltalán nem tetszik az album, sőt, dalszinten sem mondhatom, hogy valami megfogott volna – a Blast Shadows meg a Glory Is Reserved for the Dead mondjuk közel volt ehhez – viszont számos, tényleg sok részletet eléggé meggyőzőnek találtam ahhoz, hogy a folytatás érdekeljen.
–
A lemezkritika eredetileg a 2025. májusi digitális különszámunkban jelent meg.
