Kiadó: THE TALE UNTOLD / Írta: ZUBOR OLLY / 6

A 2016-ban Omahában alakult formáció két EP-t követően idén novemberben adta ki bemutatkozó nagylemezét. A játék neve leginkább modern metal lehetne, igaz, összességében rendkívül kemény feladat egyetlen skatulyába beilleszteni a soraiban két leányzót és három srácot felvonultató formációt.

A zenekar hivatalos weboldalán maguk a tagok is bevallják, hogy a poszthardcore-ból és a djentből ugyanúgy merítenek inspirációt, mint a hard rockból. Igaz, a lemez hallatán én gyorsan hozzátenném, hogy valószínűleg ez a műfaji felsorolás messze nem teljes.

Persze, a sokszínűségre való törekedés, a zenei határok totális figyelmen kívül hatása ma már nem számít egetverő bűnnek. Így a Counterculture folyamatos hullámzásával, hangulati ingadozásával nekem sincs különösebb problémám. Ami inkább zavar, hogy a nagy kalandozások közepette mintha a legfontosabb dologról feledkeznének meg az omahaiak: a vezérfonal kialakításáról.

Nyilván megvan annak a bája, ahogyan Eliss Hall extrém módon vokalizál a mikrofon mögött. Még akkor is, ha a színtér azért jócskán felvonultat nála erősebb torkú hölgyeket is. És az is különleges, hogy a másik leányzó, Ashlee Boyce a dobok mögött tüsténkedik serényen. Ám, mintha ezzel le is tudnák az igazán spéci dolgok felvonultatását a zenekar tagjai.

Még a szép számmal előforduló tiszta énektémák ellenére sem tudnék egyetlen olyan emlékezetes dallamot említeni, ami az átlag fölé emelné az albumot – vagy annak legalább egyetlen szerzeményét. Amolyan biztonsági játék zajlik itt, erős megszólalás, de a közepes szintet még véletlenül sem meghaladó témahalmozás kíséretében. Mintha az a bizonyos inspirációmerítés csak a műfaji sajátosságokra korlátozódna, miközben a komponálási készségre egyáltalán nem lenne hatással.

Mondhatni, a poszthardcore, a djent és a hardcore tankönyveit hallhatóan tényleg átlapozta a banda, de azon felül, ami a papírra van vetve, nem tud mást hozzátenni a tanultakhoz. Erre a legjobb példa éppen a Paper című szerzemény, amelynek vezérdallamából egy egészen fogós téma is kerekedhetett volna, de a vége úgy össze van csapva, ami már-már fájó érzetet kelthet a hallgatók számára.

Én azt mondom, hogy legközelebb kicsit kevesebb energiát kellene fektetni a tagok által kedvelt stílusok mindegyikének megpendítésére, és jóval többet a dalok megkomponálására. De az is lehet, hogy egy nagynevű producer is csodát tudna tenni a formációval. Már ha a modern metalos műfajnak egyáltalán szüksége van még egy „határtalanul muzsikáló” csajos alakulatra…