A német The Ruins Of Beverast az Unlock The Shrine debütalbum kiadása óta a doom/black metal egy valóban progresszív és nagyszabású víziót feltáró világát igyekszik megteremteni. Alexander von Meilenwald (ex-Nagelfar) lemezről lemezre építi ki sajátos atmoszférikus zenei birodalmát, és ennek új állomásaként jelent meg a The Thule Grimoires címet viselő hatodik album. Milán Péter kérdéseit Meilenwald válaszolta meg.

The Ruins Of Beverast a Facebookon

Tavaly a The Ruins Of Beverast két különleges split-lemezt is kiadott a Mourning Beloveth és az Almyrkvi társaságában. Kérlek, beszélj ezekről a kiadványokról, a kiválasztott zenekarokról!

„Mindkét split ötlete a partnerzenekaroktól érkezett, megkérdeztek, hogy egyesíthetnénk-e erőinket. A Mourning Beloveth eredetileg egy 7″-es kislemezt tervezett, de nem lennél meglepve, ha elárulnám, hogy egyik zenekar sem tartotta be a 7″-es lemez terjedelmi határait, így Sven és a Ván Records inkább egy 10”-est irányzott elő, amit én melegen üdvözöltem. Ez egy eléggé mellőzött formátum, viszont különleges. A Silhouettes Of Deaths Grace-nek régi szövegei vannak, amit a Rain Upon The Impure időszakában írtam, de soha nem használtam fel zenéhez, így most eljött az ideje. Nagyon tetszik a dal, van egy bizarr és komfortosan negatív hangulata, a hangzás pedig visszahoz néhány emléket a fényes múltból. Ugyanakkor elég józan vagyok ahhoz, hogy kimondjam, a Silhouettes-t porrá zúzza az a dalmonolit, ami az I Saw A Dying Child In Your Arms a Mourning Beloveth-től. Darren hangja túlvilági, elképesztően erőteljes.

Az Almyrkvi-ből Garðarnak már volt egy komoly koncepciója a splithez: Sól és Máni mítosza egy kozmikus eszkatológiába ágyazva. Az Almyrkvi választotta a Máni-nézőpontot, a The Ruins Of Beverast a Sól-irányvonalat. A The Grand Nebula Pulse egy főleg dobokra épülő zenei kísérlet, amihez a gitárokat később adtam hozzá. A Hunters egy lépést visszament az időben, amikor black metallal kezdtem foglalkozni. Ez volt az első dal, amelyben komolyabban megpróbáltam improvizálni egy gitárszólót.”
Exuvia címmel 2017-ben jelent meg a The Ruins Of Beverast előző albuma. Amikor elkezdesz dolgozni egy új lemezen, megpróbálsz tiszta lappal indulni, vagy a korábbi művek valamilyen formában tovább dolgoznak benned?

„Megvan az Exuvia helye a szívemben, ahogyan a többi TROB-albumnak is, bár vagy lehet, hogy épp azért, mert az életemnek egy másik korszakát képviselte. Ám semmilyen módon nem volt jelen, amikor a The Thule Grimoires-on kezdtem el dolgozni. Az ötletek összegyűjtése teljesen elzárva zajlik a múlttól, jobban szeretek tabula rasát csinálni, mindent újrakezdeni. Ez megóv attól, hogy mindig az előző lemez túlszárnyalásával foglalkozzak. Utálok ilyen késztetések mellett dolgozni, soha nem tudnék egy bizonyos TROB-stílust tökéletesíteni, ez egyáltalán nem működik. Az Unlock The Shrine vagy az Exuvia nem ‘jobb’ vagy ‘rosszabb’, mint a The Thule Grimoire, hogyan is tudnám őket átfogóan megítélni? Ezek különböző lemezek különböző időszakokból, más színeket és dinamikát vonultatnak fel. Mégis mindegyik album magán viseli a The Ruins Of Beverast arcát, és számomra ez a legfontosabb.”

Kérlek, beszélj az új albumhoz fűződő teljes kreatív folyamatról, vagyis arról, hogy miként zajlott a dalszerzés.

„Nos, kezdetnek vettem egy rakás felszerelést, hogy kiterjesszem a gitárjátékom lehetőségeit. Korábban soha nem csináltam ilyet, de most sokat segített. Általában leültem a gitárommal, elkezdtem játszani, amíg fel nem fedeztem néhány ötletet, amelyekkel már elindulhattam egy kívánt irányba. Ez 2018 körül lehetett. Ezúttal minden dal egy gitártémából született, még a Mammothpolis is, bár ez az utolsó felvételek során sokszor módosult. Ez nem volt mindig így, de a The Thule Grimoires egyértelműen gitár-orientált lemez, még ha nem is ez az első dolog, ami felmerül hallgatás közben. 2020 januárjára készen álltam minden dal végső feldemózásával, tehát szűk két évre volt szükségem az album megírásához, ami figyelemreméltóan rövid időszak egy The Ruins Of Beverast lemez kapcsán, mint észrevettem. Az utóbbi időben komolyan koncentráltam a zenére, és most sokkal többet dolgoztam a dalokon, mint az Exuvia idején.”
Mivel a TROB hosszú, epikus szerzeményeket épít fel, hangulatok váltakoznak, hangrétegek kerülnek egymásra, néha olyan érzésem van, mintha a ’70-es évek progresszív rockjának egy blackes/doomos mai változatát hallanám. Amikor az Exuvia megjelenésekor beszéltünk, említetted a Pink Floyd nevét (a Set The Controls Of The Heart Of The Sun kapcsán a Takitum Tootem! EP-n), tehát biztos érted, mire célzok. Mit gondolsz erről?

„Úgy vélem, ez egy olyan teória, amiben van némi igazság, ugyanakkor a The Ruins Of Beverast soha nem azzal a céllal működött, hogy valamely múltbéli dolog reinkarnációja legyen. De egyértelmű, hogy kezdettől fogva szívvel teli és intuitív zenéről van szó, és az is kétségtelen, hogy figyelmen kívül hagy minden konvencionális megközelítést a zeneíráshoz, hogy ehelyett a tudat alatti áramolhasson. És ez az a pont, ami valószínűleg közös lehet az általad említett korszakkal. Amit én a modern zenék túlnyomó többségéből hiányolok, az az, hogy nem engednek teret a kibontakozásra, sokkal inkább arra hajlanak, hogy könnyen hallgatható terjedelmet és formulát mutassanak fel.

Vannak bizonyos megközelítések, vagy ötletek, motívumok, amelyeknek egy bizonyos folytonosságra van szükségük, hogy fejlődhessenek, amíg el nem érik önnön lényegüket és kellő hatásukat, és bizonyos esetekben ez 20-25 perces szerzeményeket is eredményezhet. Ez a módszer egészen általános volt a ’60-as, ’70-es évek zenekarai számára, csak hallgasd meg az olyan tételeket, mint az Echoes vagy az In-A-Gadda-Da-Vida, vagy hasonlókat. Ezeket a dalokat nagyon jól fogadták, még kereskedelmi szinten is. Mindezt nem tudnám be pusztán a drogok hatásának, mivel ez a megközelítés ma is létezik. Inkább úgy fogalmaznék, hogy akkoriban a zenére való rátekintés, annak megtapasztalása merőben más volt, mint a mai türelmetlen és sekélyes hozzáállás, ami szorosan összefügg az életmódunkkal. Úgy gondolom, hogy a The Ruins Of Beverast e mostani szemlélettel szemben állva érez, gondolkozik és dolgozik, legalábbis e körül mozog.”

THE RUINS OF BEVERAST – The Thule Grimoires (a 2021-es album)

Létezik számodra bármilyen korlát, határ, amire tudatosan, vagy nem tudatosan, de figyelsz dalszerzéskor, vagy arra törekszel, hogy minden határt áthágj, hogy kifejezd a zene korláttalanságát?

„Érzem a kísértést, hogy azt mondjam, nincsenek határok, de ez nem lenne valós helyzetértékelés. Először is, vannak olyan zenei formák, amelyeket nem szeretek, és ezeket nem is próbálnám ki. Másodszor: nagyon fontos számomra, hogy a The Ruins Of Beverast rendelkezik egy saját arccal, ami nem olyan hatások összefolyása, amelyek valamikor keresztezték az utamat. Például sok elektronikus zenét hallgatok, ezeket mégis távol próbálom tartani a Ruinstól, mivel egy bizonyos ponton a zene már nem nyer egy felfokozott nyitottságból, sokkal inkább megszenvedi a túlzsúfolt iránynélküliséget és az autentikusság hiányát. Ez egy vékony határ, néha óriási a kísértés, amire ugyanakkor figyelemmel vagyok. Tudatában vagyok annak, hogy a Mammothpolis dallal bizonyos mértékig átléptük a határt, viszont ez a dal természetes fejlődést képvisel, a végső formáját pedig a stúdióban nyerte el, és úgy véltük, hogy illik a lemezhez, jó átmenetet képez a Kromlec’h és az Anchoress között.”
Amikor a The Ruins Of Beverast zenéjét hallgatom, hajlok arra, hogy megéljem a zene mint olyan mágikus aspektusát. Vélhetően ez a dalszerzésre és a játékra is igaz. Mint gondolsz a zene transzformatív természetéről a The Ruins Of Beverasttal való összefüggésben?

„Nos, nagyon örülök, hogy ezt olvasom, mert ha van külső hatás, amit szeretnék elérni a The Ruins Of Beverast zenéjével, akkor az a puszta zenei érzékelés elhagyása és a belépés a víziók szférájába. Ugyanakkor ezt a saját zenei teremtményemmel kapcsolatban nehéz megbecsülni, mivel én csak a magam szempontját tekinthetem, ami a dalszerzőé. A te kijelentésed az első utalás arra hogy a The Thule Grimoires elérhette ezt a célt, de elsősorban azt kell feltárnom, hogy a zene képes-e engem eljuttatni egy ‘zenén kívüli’ állapotba. Az utolsó két albumon a zene e mágikus aspektusa valószínűleg erősebben jelen volt, mint korábban, mert az Exuvia anyagán szerepeltek természetvallások zenéinek elemei, amelyek a dalszerzés jó részét is befolyásolták, a The Thule Grimoires-on pedig a mágikus varázslatok ősi előadásmódja figyelhető meg, mely procedúra a mágikus szótagok és szavak ritmikus és erősen hangutánzó kimondásával társult, melyeket némi kezdetleges formában próbáltam meg imitálni az album egyes részein.

Korábban nem próbáltam tudatosan használni ezeket az elemeket a dalokban, inkább mintegy intuitíve történt, és leginkább annak köszönhető, hogy nagyon szeretem az iparosodott nyugaton túli történelmi és földrajzi helyek zenei ünnepeit és előadásmódját. Ahol és amikor az emberek értették, hogy miként kell a zenén keresztül transzállapotot létrehozni, és emellett egyfajta tudatmódosulást. Amennyiben tudod, hogy miképpen merülj bele, ahelyett, hogy hagyod elfolyni magad mellett. Gyógyítás az Exuvia lényege, vagy morfogenezis, amiről a The Thule Grimoires-en esik szó.”

A Thule, mint egy „minden határokon túli rejtélyes terület”, számos régi hagyományban, mítoszban megjelenik. A legtöbb zenész nem szeret sokat beszélni a szövegeiről, de, kérlek, mégis ejts néhány szót a The Thule Grimoires koncepciójáról.

„Megpróbálom összefoglalni. Az album egy fiktív történetet mesél el hét könyvről (ezek grimoire-ok, varázskönyvek; minden dal egy ilyen könyvről szól); ezek hét olyan helyen találhatók, amelyek emberek számára lakhatatlanok. A Thule ezen emberek számára ismeretlen vidékek összefoglaló szimbólumaként szolgál összefüggésben a meghatározatlan helyszínnel és nem átlátható mitikus jelentéssel. Ezek a könyvek beszámolókat, szövegeket tartalmaznak az ember utolsó földi óráiról, és a rákövetkező eltűnéséről, ahogyan azt megtapasztalták ezen a hét helyen. A nyelvük ugyanakkor teljesen ismeretlen és lefordíthatatlan mágikus szavakat tartalmaz (némelyik magukban a dalokban is szerepel). Néhány ilyen könyv előkerül az ember által alig megközelíthető helyekről, azonban arra sem derül fény, hogy ki írta és ki vitte őket oda. Vagyis az album az ismeretlen megtapasztalásáról, és az erről élő kép kiegészítéséről szól. Nagy vonalakban ez a történet – az egyes szövegeket túl hosszú lenne kibontani és nem is lenne értelme.”

Nem bír az újdonság erejével, hogy nagyon kaotikus időket élünk. Hogyan tudod a modern kor egyre növekvő sötétségét művészetté formálni? Feltételezem, hogy ismered a hagyományok tanításait a világkorszakokról (a yugákat a hindu hagyományban, mely szerint a kali-yugában élünk, vagy az északi hagyományt, amely a farkas koráról beszél). Mit gondolsz ezen ősi bölcsességről, melynek jóslatait egyre inkább érezzük a saját bőrünkön?

„A jelenlegi helyzettel való szembenézés, a szituáció kezelése olyan téma, ami mindig is fontos része volt a TROB szövegeinek, tehát ez nem egy olyan különleges helyzet, ami táplálná vagy megváltoztatná az inspirációimat, inkább a TROB szövegei keltek életre. Én kezdettől fogva feldolgozok ilyen témákat a zenében, és sok más művész is így tesz. És ezt nem a szokásos klisés heavy metal-szövegekből adódóan tesszük, hanem azért, mert láttuk, hogy ez fog történni; egyértelmű volt és ma már nem szabadna meglepetést okoznia. Természetesen megvan a kísértés, hogy ennek kapcsán megtárgyaljuk az idők körforgásának mitikus eszméjét, de azt kell mondanom, hogy én folyamatosan távolodom attól, hogy a ciklus-tant a modern időkre vonatkoztassam.

Az ősi társadalom emberei tudatában voltak az ő természetes ellentétpárjuk/megfelelőjük minőségének, jelentésének és tetteinek. Elég józanak és megfontoltak voltak, hogy lássák a szükségességét egy működő, sikeres társadalom felépítésének, és teljesen tudatában voltak annak, hogy milyen tettek szükségesek és mit nem kell megtenni, valamint milyen hozzáállás a feltétele annak, hogy ez megvalósuljon. Megtanulták, tapasztalataik voltak barát és ellenség dolgában, és a módszerek kapcsán, hogy ezeket nyomon kövessék. Ezért volt tudomásuk a tettekről és a várható reakciókról, és arról is, ha valami kedvezőtlen magatartáshoz vezet. Nos, tudom, ebben benne van az ősidők romantikus felfogása is. De ezek az értékek eltűntek egy iparosodott, gazdaság-vezérelte társadalomban.

A Covidnak nem ártatlan áldozatai vagyunk, bár folyamatosan ezt beszéljük be magunknak, álomba sajnáljuk magunkat és a kormányokat okoljuk a hülyeségekkel. És ez csak egy katasztrófa, amit sok hasonló követ majd folyamatosan csökkenő sorozatokban. Ez a mi hibánk: tudatlan társadalom vagyunk, ami nincs tekintettel a magunk fajtáival való és más fajokkal való sikeres együttélés szabályaira. Ez a mi ajándékunk és ez az, ami elválaszt bennünket a természetes időktől. Messze vagyunk attól, hogy elfogadjuk egy katartikus világ ideáját, mert nem vagyunk hajlandók elfogadni a rajtunk lévő szégyent és bűnt. Ehelyett még több időt és energiát fektetünk abba, hogy magunkat mentsük, mintsem szembenézzünk tetteink tükörképével. Ennek kísérőjelenségeként, amit ez a járvány fedett fel, érkezik a legrútabb arcunk, nevezetesen, hogy még ezek után is azt tartjuk fontosnak, hogy megmentsük a gazdasági rendszerünket, mintsem számba vegyük az alapvető és súlyos károkat, amelyeket el lehetne kerülni, legalábbis tekintetbe lehetne venni a jövőben. A néhány felmerülő bátortalan kísérletet elhallgattatják a lobbiérdekek, és olyan emberek, akik nem hajlandók felülbírálni szokásaikat.

Társadalmunk még mindig egyértelműen meg van győződve arról, hogy mindez csak a természet egy átmeneti tréfája, egyesek Istenre gondolnak, és hogy ez az egész olyan hirtelen el fog tűnni, amilyen gyorsan jött. Én inkább azt gondolom, hogy ez már több egy puszta figyelmeztetésnél, és egy olyan fázisba értünk – mint nem-működő létformák -, ahol a természet ennek megfelelően bánik velünk; úgy értem, hogy a nem működő létformákkal így bánnak: eltüntetik őket. Természetesen nem tudom, hogy ez milyen hosszú folyamat lesz, de egészen egyértelmű, hogy nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy magatartásunk hibás, nemhogy változtatnánk rajta. Ez vitán felül egy olyan korszakhoz vezet, ahol a kudarcaink már nemcsak morálisan, hanem elméletben is visszafordíthatatlanok lesznek. Úgy vélem, ez a korszak már nincs messze, de nem állítom, hogy tudnám, nem rendelkezem ehhez tudományos felkészültséggel. Úgy tűnik, már nem maradt több dobás, arroganciánkban azt gondoltuk, hogy mi vagyunk a felsőbbrendű életforma ezen a bolygón, születésünktől fogva bűntelenül. Ez a természet törvényei alól való kibújást jelenti. Viszont ha egy faj szemben áll a természet törvényeivel, az eltörli önmagát. Az is meggyőződésem, hogy az emberek egy bizonyos százalékának van előérzete, de hogy lehet egy ilyen valósággal együtt élni? Megpróbálod figyelmen kívül hagyni, amíg lehetséges. És ezt tesszük minden nap. Én is ezt teszem.”