Kiadó: Concord Music Group / Írta: Szénégető Richárd / Értékelés: 10

Jézusom. Ez volt az első gondolatom, mikor megláttam, hogy jön az új Offspring (igen, csak így, The nélkül, a régi haverság miatt) új albuma. Új. Offspring. A tizenegyedik. Érted? A tizenegyedik! Vagy ők k*rva öregek, vagy én is kezdek megöregedni. (Nem megemberesedni, mert azon már túl vagyunk.) Nos, itt jön az, hogy elmondom, miért „ijedtem” meg: Hogy szeretem-e az Offspringet? Viccelsz, bolondozol, nevettetsz? Imádom. Tényleg és őszintén. Akkor? Hát érted. Jön egy kedvenced tizenegyedik lemeze. Lehet még mondani róluk bármit is? Lehet.

Valamikor kiscsikó koromban egy Smash kazetta volt az, ami berántott a (pop)punk világába és mai napig a műfaj egyik legjobb és leginkább klasszikus lemezének tartom, tele hibátlan, ikonikus dalokkal. Nem csak én vagyok így ezzel, tehát nem kell csodálkozni, hogy mindenki a legnagyobb példányszámban fogyó lemezüket szeretné újra és újra hallani tőlük, főleg, hogy az azt követő Ixnay on the Hombre finoman sem váltotta be kereskedelmileg a hozzá fűzött reményeket. (Pedig még egy mindent vivő Five Finger Death Punch-feldolgozás is van rajta!)

Ám ők nem estek kétségbe, írtak még egy akkora sikerlemezt, mint a Smash volt, Americana címmel. Ami meg konkrétan a tinikorom. Nem mondom, hogy mindig azonosan lángolt a szerelem, mert a Rise and Fall, Rage and Grace és a Days go By lemekezet csak a legutóbbi, szerintem remek Let The Bad Times Roll album tudta megszerettetni velem, egy dolog azonban mindig biztos volt: az Offspring nálam őshatás és kedvenc, akkor is, ha holnap átmennek technóba. (Narrátor: De nem mentek át.)

Mivel a Let The Bad Times Roll nekem valami egészen elképesztően nagy kedvencem lett a 2021-es évben és szinte egész nyáron pörgettem, felváltva a régiekkel, kicsit meglepett, amikor az új lemezt valahogy nem vártam annyira. Jók voltak az előzetes single-k, örültem, hogy újra az idős mester, Bob Rock ül a produceri székben, de a lelkesedés nem volt instant. Sokakkal ellentétben én nem gondolom úgy, hogy Bob Rocknak lett volna komolyabb melléfogása az életművében, és nem, a St. Anger sem volt az, sőt! Az Offspringből meg már nem először hozta ki, ami bennük van. Pedig semmi csoda nem történik most sem. A néhol már-már szikár, száraz hangzással operáló album az első pillanattól offspringes, Dexter ezer közül is felismerhető hangjával és Noodles témáival rögtön komfortosan érezzük magunkat és tudjuk: hazaértünk.

És tudjátok miért? Hiába volt jó a három single, a legjobb dalokat nem lőtték el előre! Azért már eleve hálás voltam, hogy nem a lemez kétharmada, amit kipakoltak korábban singleként, de így meg pláne hatalmas volt hallgatni a lemezt. Azért a Truth In Fiction („Johnny a mocsokban rohad rééééég”), a Get Some, vagy éppen a lemezt záró You Can`t Get There From Here óriási dalok! Szabályosan meglepett, hogy ekkora húzás van még bennük! Az meg megint csak üdvözlendő, hogy talán még az előző lemeznél is változatosabb lett ez az anyag, főleg annak fényében, hogy ismét minden dalt Dexter írt egyedül. Ez önmagában persze nem hír, mert egészen az első lemeztől fogva így van, de most teljesen azt hittem, valaki belefolyt a dolgokba, de nem. Emelem kalapom, hogy valaki cirka kétszáz megírt dal után is ilyen változatos tud lenni!

Felesleges is tovább szaporítani a karaktert, mert a Supercharged egy ereje teljében lévő zenekart mutat, négy évtized után is. (Tudom, tudom, hivatalosan csak 38 év.) Egészen elképesztő, hogy elfogultság nélkül sem hallom rosszabbnak a lemezt, mint fanboy üzemmódban. Ha valami, ez teljesítmény! Helló Offspring, találkozunk az MVM Dome-ban 2025. október 31-én!

–

Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.