Kiadó: InsideOut Music / Írta: Gáti Viktor / 9
Roine Stolt gitáros/énekes/dalszerző közel a hetvenhez sem lassít a harmincat átlépett The Flower Kingsszel. Svédország egyik (ha nem a) legnagyszerűbb progresszív rock zenekara emberemlékezet óta néhány évente jelentkezik friss, monstre dalgyűjteménnyel. A Royal Decree dupla LP 2022-ben jelent meg, majd már 2023-ban követte azt az egyik legmegragadóbb FloKi-borítóval ellátott Look At You Now, amelynek hanganyaga azóta sem nyűgözött le, ám a Love dalait hallva mindinkább rájöttem, miért nem.
Vannak olyan darabjai a közel húsz(!) albumos életműnek, amelyeket kevesebbet hallgatok, míg néhány kedvencet (Flower Power, Paradox Hotel, Banks Of Eden) 1-2 havonta képes vagyok elővenni, és egyik sem lóg ki számomra úgy a sorból, mint a 2023-as korong. A Love már az első dalával, a We Claim The Moonnal hozzásegített ahhoz, hogy beazonosítsam ennek okát. A dinamikus nyitónóta hangszerelése a klasszikus (brit) prog erősségeit idézi, míg a megszólalás a lemez címéhez és üzenetéhez illeszkedve jóval melegebb, mint az előző lemezé. Mondanom sem kell, meglehetősen jó viszonyt ápolok a zordabb hangzású zenékkel, a Look At You Now esetében azonban emellett maguk a dalok, mint kompozíciók sem tudtak működni nálam. Azzal együtt sem, hogy számos momentum visszatekintést nyújtott egyik kedvenc korszakomra, az Adam & Eve/Paradox Hotel páros idejére. Talán épp az volt a fő gond az anyaggal, ahogyan tette ezt: szokatlanul sötét, frusztrált, egyúttal önismétlő köntösben.
A mostani dalcsokorral a szerzők részben visszanyúlnak az első évtizedhez: az atmoszféra sokat merít a Stardust We Are eszköztárából, míg a fúziós hatásokat kidomborító basszusjátékról elsőre az Unfold The Future ugrott be (úgy is, hogy azon már Jonas Reingold bőgőzött). Az elődhöz képest általánosságban véve letisztultabb dalszerkezetek és ritmusképletek, valamint a felszabadultabb hangvétel révén a tételek nemhogy veszítenének erejükből, hanem szinte Pink Floyd-i monumentalitást hoznak, megtartva a Stolt/Fröberg mesterfogások jellegzetességeit. Utóbbira az egyik legjobb példa a Burning Both Edges, de a rövidebb Kaiser Razor/The Phoenix páros, a keserédesen simogató How Can You Leave Us Now!?, az álmodozó és játékos Love Is vagy a Paradox Hotel utánérzést a legjobb oldalról megragadó, imprós(?) középrésszel bűvölő The Elder szintén emlékezetes darabok.
Őszintén megijesztett az előző anyag „félresikerültsége”, de örömmel konstatáltam, hogy a The Flower Kings továbbra is/újra ihletetten alkot. Remélem, ismét eljönnek hozzánk, ahogy a legutóbbi lemezzel tették.
–
A lemezkritika eredetileg a 2025. májusi digitális különszámunkban jelent meg.
–
„Ha szeretnél jó hangulatú, retro amerikai hard rockzenét hallgatni, akkor hallgasd a The Flower Kingset! A csavar a sztoriban, hogy a fickók svédek és ennek megfelelően zseniálisan muzsikálnak. Sok Hammond, overdrive-olt gitársound, ’70-es évek prog rock feeling.”
– Cselőtei László / 9
„A műfaj legszebb hagyományait ápoló progrock. Sajnálom, hogy eddig elkerültük egymást, egyetlen korai albumukra emlékszem, a Stardust viszont akkor nem fogott meg. A Love hangulatos emlékeket ébreszt, nemigen hallani más zenékben egymás után Mellotron, Moog, Hammond, ARP vagy akár Rhodes hangszíneket. Hippi érzetű zene, nyugis, kikapcsolós, jó barátok leszünk.”
– Kánya Ferenc / 8
„Minden zeneisége és szépsége ellenére is van hiányérzetem: egy-két emlékezetesebb (egyszerűbb?) énekdallamot és némi dögöt hiányolok.”
– Pintér Miklós / 8
„Szeretetből – a szeretetről… Hangulatos, retro jellegű rock muzsika a békeidőkre. Bárcsak ezt a lemezt hallgatnák a világ vezetői, kézen fogva… Mellesleg, ezen a lemezen simán megfért volna a We Are the World feldolgozása is. Hangulatában ugyanis az ikonikus ’85-ös slágert sem érzem túlságosan különbözőnek az itt elhangzottakétól.”
– Zubor Olly / 8
„Bár a Love mentes a zenekar korai időszakára jellemző 20-30 perces opuszoktól, mégis azt érzem, mintha Stolt mesterék túlkombinálták, túljátszották volna ezeket a dalokat. Zeneileg kevésbé gördülékeny ez az album, ami miatt néha unalmasnak is tűnik.”
– Gyuricza Ferenc / 7
„Kellemes prog rock, de fele ekkora mennyiségben sokkal élvezetesebb lenne.”
– Kiss Gábor / 7
„A svéd TFK és az amerikai Spock’s Beard fej-fej mellett lépett színre a ’90-es második felének progrock színterén – és engem valamiért mindig is utóbbiak muzsikája kapott el jobban. Az új FloKi-lemez amúgy tök kellemes, viszonylag simán befogadható (mint kb. mindig), de valami extra vibrálás és vitalitás újra csak hiányzik. Igényes muzsika, szó se róla, de a lendületesebben fogalmazó Beard nekem nagyon hiányzik a színről.”
– Schmidt Péter / 7
„Nem rossz. Úgy értem, nagy zenészek, nagyot muzsikálnak, egyszerűen csak ők sokkal jobban élvezik, mint én.”
– Uzseka Norbert / 7
