Kiadó: Metal Blade / Írta: Kánya Ferenc / Értékelés: 9
Valahogy volt egy olyan érzésem a Royal Destroyer után, hogy valami hamarosan megváltozik a svéd banda körül, vagy a tájékán, esetleg velük kapcsolatban. A Cobra Speed és a Destroyer olyan erős, mondhatni definitív páros volt a tulajdonképp nem túl combos, a svéd death metal gyökerei között kapirgáló Death Is Not Dead után, hogy azért felszaladtak a szemöldökök ott, ahol fel kellett. Benne volt a pakliban, hogy három éven belül érkezik egy új album – ez gyakorlatilag mondjuk meg is történt – érkezik egy harmadik elem és stabilizálja ezt az együttállást.
De időközben elkezdtek hullani a kövek a koronáról. Először Magnus Olsfelt bőgős lépett ki kreatív okokra hivatkozva, röviddel utána Henrik Axelsson dobos, ő emberi-magánéleti problémák miatt (aztán a Hypocrisy turnédobosa lett – érdekes, máshol is történt azóta ilyen „sok-a-buli-nagy-a-nyomás-kiszállok-pár-nap-múlva-egy-sokkal-többet-játszó-banda-tagja-vagyok“ esemény), majd Robin Sörqvist gitáros, ő szintén személyes okokra hivatkozott. Helyére egy ős-tag, Marcus Sunesson jött vissza, akit ő váltott 10+ éve. Az új ritmusszekció ülő tagja Mikael Norén, aki minden tekintetben „házon belülről“ érkezett, a death-thrash metalos Impious dobosa a Metal Blade istállóból. Az álló tag viszont nem csupán házon kívüli, de földönkívüli is ebből a szempontból: Arvid Rasmussen a svéd hardcore underground szcénájának több zenekarában is megfordult, korábban a Mähälium vagy a Bödel gitárosaként ismerhették, akik ismerték.
A The Crown a közösségi kommunikációjában gyakran hivatkozik a rajongóira illetve a zenekar tagjaira mint viking punkokra – nos, Arvid valóban az. Behajtva ide egy csavart, ezt az albumot eleve úgy tervezte meg Marko (Tervonen gitáros, fő dalszerző), hogy „valami igazán gyors, kemény, dallamos, epikus, punkos“ cucc legyen. Na, ő lehet hozzá a hardveres rész. Egyébként nincs vetítés, mellébeszélés, a dalok többségében valóban van egy ilyen punkos húzás – aki már elcsípte a Gone to Hell videót, talán tudja miről beszélek. Gyorsaság… igen: a szintén megjelenés előtt kirakott Churchburner ebből is adott ízelítőt, és van van még tempó ott, ahonnan ez jött. Például a The Agitatorben, ami olyan, mintha egy kortárs Kreator erőműhimnuszt hallgatnánk 125 time stretch ratio mellett. Hogy mindenki értse. 🙂
Dallamok… nos, én azt az igazi svéd dallamosságot nemigen találom, meg nagyjából semmi olyat, ami korábban nem lett volna, egyedül talán csak a Martyrian a kakukktojás, ez valóban egy rendhagyóan melodikus darab. Ez a nóta az északi népek dallamvilágára épülő harmóniáival, intenzív d-beat témáival, epikus, maidenes dallamot hordó rövid breakdownjával, majd ezt a dallamot tovább gördítő hirtelen, agresszív tempóváltással olyan, mint amilyen egy „viking metalcore“ dal lenne, ha lenne ilyen. (Mondom nincs, akire te gondolsz, az a Peyton Parrish az TikTok takonycore.) Eleinte elég idegen volt ez a tétel, de minden hallgatással egyre jobban tetszett.
A nóták másképp szólnak most, mint a Cobra Speed vagy a Destroyer idején. Disznók, de az az igazi mocsok röfögés valahogy eltűnt azzal, hogy C-ről vissza vannak húzva D-re a gitárok. Egy folyamatos ellentétet is érzek az album teljes hosszában, bár műszakilag meg van oldva, hogy ne szakadjanak ketté, mégis ott feszül, hogy a dalokban legtöbbször egyidejűleg akar jelen lenni az atomvillanás fényességűre polírozott zenészi technika meg a vérparaszt előadásmód. A dalokba ettől függetlenül nem nagyon lehet belekötni. Általában jók, és vannak nagyon jók, mint a két klipes dal, a Churchburner vagy a Gone to Hell. Nyilván köztük van a The Agitator és a Martyrian is, azonban ami kimaxolja ennek az albumnak a prekoncepcióját, az a majdnem hétperces, többször tempót váltó, súlyos, dallamos, elbeszélő The Storm That Comes, amibe az album talán legerősebb szólója került.
A három bónusz nóta kedves, de inkább csak kurta negyedórányi plusz műsoridőt jelentenek. Ha az anyag törzsében lennének, akkor viszont azt mondanám időhúzás. Az első néhány megérzésem az volt a Crown Of Thornsszal kapcsolatban, hogy a fentebb említett két legutóbbi album azért nagyobbat harapott. Rossznak mondjuk ezt sem nevezném, csak kicsit olyan, mintha annyira tutira meg akarták volna ugrani a lécet, hogy nem vették észre, hogy megkerülték az állványt. Ha az ugrás a komfortzóna, akkor valóban sikerült kilépni belőle, ahogyan Marko tervezte. Valószínűleg meghallgatom még néhányszor – ezt ajánlom egyébként mindenkinek, aki eddig is bírta a bandát, vagy nem hallotta még, de szereti mondjuk a Hatesphere vagy a The Haunted, esetleg az At The Gates dolgait – mert kicsit bizonytalan vagyok, hogy tényleg az ugrás-e a lényeg, vagy az, hogy ott legyél a matracon, ahol az érkezésedre számítanak.
–
Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.
