Kiadó: AGONIA RECORDS / Írta: MILÁN PÉTER / Értékelés: 9

A kísérleti underground hangzások kedvelőinek jó időszak az idei ősz, mivel új albummal jelentkezett az egyik legizgalmasabb kortárs csapat, az Oranssi Pazuzu, visszatért az Aluk Todolo, az angol Five The Hierophant is kiadta új lemezét, emellett a lengyel Thaw is most készült el az új teljes stúdióanyaggal. Esedékes volt, hiszen a Grains 2017-ben jelent meg. Aki ismeri, még kedveli is a lengyelek diszkográfiáját, megnyugodhat, ugyanis a Thaw zenéje szemernyit sem lehet könnyebben emészthető. Sőt…

Meggyőződésem, hogy a súlyos underground hangzásoknak mindig az olyan csapatok adnak lendületet, mint a Thaw, még ha ez sokszor nem is látszik közvetlenül, legfeljebb áttételesen és hatásaiban. A konvencionális metalfülek nagy eséllyel messzire menekülnek majd a Falling Backwards első hangjai hallatán, azonban aki szereti a veszélyes vizeket, hangzásokat, örömmel merül el a lengyelek kontrollált hangkavalkádjában. Az elmondottak alapján gyanítható, hogy nincs előre legyártott doboz, amibe bele lehetne szuszakolni a Thaw lemezét, vagy magát a zenekart, de ez a black/drone/noise/experimental/ambient-folyam ezt nem igényli, nem ambicionálja. Ha valamit igényel, az egyedül a nyitottság arra, hogy ne skatulyákba merevedve szemléljünk egy-egy lemezt, hanem adjuk meg neki azt a figyelmet és hozzáállást, mely révén megérthető, mit is akar mondani. Lehet, hogy egyesek számára szentségtörés lesz, amit mondok, de a ’80-as években kialakult metal-műfaji határok, stílusok, felosztások egyáltalán nem isteni kinyilatkoztatások, megkérdőjelezhetetlen sarkigazságok, kőbe vésett törvények. Még véletlenül sem. Heavy, thrash, death, speed, doom, black és így tovább…. megvan a maguk szerepe és jelentősége, de ha egy zenekar átlép ezeken és úgy alkot értékeset, akkor a műfaji határok jelentősége elolvad, mint vaj a napon. Ha a 21. század hozott valami pozitívat az underground zenébe, az éppen az, hogy a rengeteg fárasztó stílusgyakorlat mellett sok olyan zenekar is felbukkant, amelyek alkotó erővel megáldva képesek hozzáállni a játékhoz, és az extrém zenei eszköztárat sem úgy fogják fel, hogy „most készítek egy old school death metal-lemezt, vagy egy melodikus black metalt”. Ha csak zsánerbandák léteznének, a műfaji határokat kínosan betartó csoportosulások, én személy szerint már rég hátat fordítottam volna ennek az egésznek. De nem ez a helyzet, köszönhetően pl. a lengyel Thaw-nak.

Ha a lengyelek úgy gondolják, a masszív, rétegzett riffelést elektronikus hangokkal huzagolják, ha indusztriális black metal formájában akarnak vulkánkitörést produkálni torzított énekkel, akkor úgy tesznek, ha rideg ambient-hangképeket kívánnak felfesteni a láthatatlan, benső tájképre, akkor ezt is megvalósítják. Skrupulusok, hivatkozások, bármilyen külső tényezőre való tekintet nélkül. Valahol itt keresendő az autonómia kulcsa. Nem a szabályok teljes felrúgásáról beszélek, hiszen a Falling Backwards épít ezekre: halljuk a monoton ritmizálást (A Place Where Repetition Dwells), a riffelés közös pontjait a black metallal, azonban ezt saját kézbe véve, átdesztillálva az eredmény magán fogja viselni az alkotók kézlenyomatát.

Fontos kitétel az album kapcsán, hogy bár kísérleti jellegű súlyos gitárzenéről van szó, egyrészt nem nyújtják túl a tésztát, másrészt értelmezhető, áttekinthető kompozíciókat kapunk, ahol ha el is tömi a füleinket a drone-massza, ha pusztító tűzvészként harsog is a vaskos gitárözön, van struktúra, van váz, amire felkerült a vér és a hús, s mindenekelőtt volt – kellett lennie – egy víziónak, amely formába öntetett a Falling Backwards hat tételében.

Engem meggyőztek.