Kiadó: AESTHETIC DEATH / Írta: MILÁN PÉTER / 8
Most tettem szert a Tetramorphe Impure debütalbumának fizikai, tehát CD-változatára, így most élek a lehetőséggel, hogy felhívjam a figyelmet – a potenciális érdeklődőkét – a kiadványra. Az a kevés ember, aki ismeri és kedveli az Aesthetic Death kiadót, tudja, hogy nem könnyű hallgatnivalóról lesz szó, bár a cég összképét tekintve ez még mindig az emészthetőbb előadók közé tartozik.
Olaszországban vagyunk, bizonyos Damien Dell’Amico 2006-ban indította el a Tetramorphe Impure nevű egyszemélyes projektjét. Senki nem siettette, 2008-ban készített egy kétszámos felvételt (The Last Chains), 2010-ben az epikus doomster Black Oath társaságában jelent meg egy split, majd tíz évig semmi sem történt. 2021-ben az orosz Solitude Productions kiadta egy CD-n a demót, plusz egy EP-t (Dead Hopes), jelezvén, hogy a formáció nem tűnt el a süllyesztőben. Mindenesetre még négy évnek kellett eltelnie, hogy megjelenjen az első komolyabb anyag. Meglepett a The Sunset Of Being című debütalbum, ugyanis a már külsejében megnyerő digipak-kiállítás (a nagyon szép borító Petri Ala-Maunus munkája, s belül két régi festmény is látható), nagyon kiérlelt, profi hangzású zenét tárt elém, s maga az anyag is finoman szólva megüti a mércét.
Nem feszítve a húrt: doom/death metal hallható 40 percben négy szépen kibomló tételben elbeszélve. Ugyan a státusz underground, Damien nem gondolta úgy, hogy necro-hangzás alá kellene temetnie jól kitalált gitártémáit, zenei ötleteit, és jól döntött. A The Sunset Of Being úgy szól, hogy a produkciót bármely nagyobb kiadó hasonszőrű zenekara szívesen vallaná magáénak, de a zene színvonala is alaposan megszorongatná némelyik nagy nevet a mezőnyben (inkább nem mondok példákat).
Vaskos gitárhangzás, egészen zúzós riffelés uralja az egész anyagot, s a lassabb részeket nem ritkán brutális death metal-kitörések szakítják meg. Ugyanakkor a fókusz a lassú, vagy kimértebb tempókon és a jellegzetesen mélabús doom-borongásokon van. A hangulati összkép természetesen nagyon komor, azonban nem olyan értelemben letargikus, hogy az embert bedolgozza a föld alá. Ez a vastag, mennydörgő hangzás eleve garantálja, hogy a zene erőteljes is legyen a baljós kisugárzás mellett. Tetszik a Tetramorphe Impure kettőssége, nevezetesen a nagyon súlyos hangzás, a zene világvége-hangulat mellett is meglévő dinamizmusa, másrészt az albumot körülvevő művészi, költői aura. A cím (The Sunset Of Being – A létezés naplementéje) poétikus hajlamra utal, a szépséges borítófestményre pedig már kitértem az előbbiekben.
Damien a doom/death metalnak megfelelően többnyire hangsúlyos hörgést hallat, de néhol szavalatokat is beillesztett a zenébe. A mennydörgő gitár/dob-basszus-összjátékot helyenként nagyon jól sikerült akusztikus pengetések finomítják (lásd a címadó zárótételt), továbbá leheletnyi billentyűs színesítéseket is megfigyelhetünk. A Tetramorphe Impure albuma hallhatóan merített a legkorábbi Anathema, vagy a My Dying Bride világából, de nem túlzás állítani, hogy a műfajon belül Damien már ezen a legelső nagylemezen igyekezett saját hangot megütni. A doom/death-színtér egyáltalán nem nevezhető néptelennek, de a The Sunset Of Being megérdemli az érintettek figyelmét.
