Kiadó: Nuclear Blast / Írta: Gáti Viktor / 10
Valahol ijesztő belegondolni, hogy a Big Four, vagyis a négy legnépszerűbb, és kereskedelmileg legsikeresebb US thrash metal zenekar időszakos „összeborulása” immáron 15(!) éve történt – a híres-neves gigakoncertet 2010. június 22-én tartották a Sonisphere Festival keretében. A Metallica, a Slayer és a Megadeth szereplését érdemben senki nem vitatta, az Anthrax helyén viszont számos más zenekart látott volna szívesen a nagyérdemű. Én kapásból leginkább a Testamentet. A Bay Area Thrash egyik legfontosabb zenekara némi fáziskéséssel kezdte meg kiemelkedően nívós karrierjét, amelyet számos nehézség hátráltatott az idők folyamán, ám az Eric Peterson gitáros és Chuck Billy énekes vezette brigád ennek ellenére több mint négy évtizede tolja a metalt. Legújabb, Para Bellum, azaz „Készülj a háborúra” című albumuk pedig már a tizennegyedik a sorban.
A legutóbbi nagylemez, a Titans Of Creation még 2020-ban jelent meg, és akkor és most is az a véleményem, hogy az egyik leggyengébb Testament-korong (már ha egyáltalán létezik ez a fogalom a csapat esetében). A koncerteken viszont továbbra is pusztít a kvintett, és ha előkerül valamelyik dal erről a lemezről, az is teszi a dolgát a többi kiváló szerzemény között.
A Para Bellum első felvezetője az Infanticide A.I. című darab volt, ami már a címében sejtette, miből ered (legalábbis részben) az albumcím – a mesterséges intelligencia egyre nagyobb térnyerése komoly aggodalomra ad okot a nóta alapján, és nem sok jót jósol a jövőre nézve. Ezzel szemben a folytatás, a Shadow People mind dinamikáját, mind üzenetét tekintve egy árnyaltabb tétel: az IAI egy maximális fordulaton pörgő thrash-monstrum, míg a SP több játékosságot, színes ritmizálást és szellemi tartalmat rejt.
E két, elképesztően energikus és változatos darab után azt hihetné az ember, hogy adottak a teljes dalgyűjtemény keretei, de ez esetben bizony meglehetősen messze vagyunk ettől. A nyitószám, a For The Love Of Pain még tovább tágítja a határokat az extrémitás irányába: Chuck féktelen bömbölésére Eric saját projektjében, a Dragonlordban megszokott rikácsolása és black/thrash riffelése tesz rá még egy lapáttal, s ezt csak tovább fokozza a 2023-ban Gene Hoglan helyére érkezett, 27 éves ifjú titán, Chris Dovas őrületes dobolása, féktelen blastbeatekkel és csavaros cinmunkával. Mint kiderült, Dovas kivételes aktivitással vette ki a részét a dalszerzésből Peterson oldalán, a teljes anyagra kiterjedően.
Negyedikként egy újabb csúcspont hangzik el, ismét egy merőben más muzikális területről: ezúttal minden idők egyik legszebb power balladája, a Return To Serenity nyomdokain, az 1992-es The Ritual lemezről. Lenyűgöző struktúrájú darab, lebilincselő dallamokkal és Alex Skolnick rendkívül kifinomult szólójával – még mindig ő az egyik legjobb! Ami a maga terepén Steve DiGiorgio basszusgitárosra is igaz, csakhogy ő mintha a szokásosnál jobban a háttérbe került volna (talán épp ezért született a Quadvium-album). Az összesen ötven perces LP minden további tételében szintúgy akadnak remek témák, bravúros és örvendetes asszociációk a múltra és külső hatásokra vonatkozóan (mint ahogy azokat az interjúban ki is vesézzük Chuck mesterrel). A Witch Huntot most is muszáj megemlítenem, mint éves szinten kimagasló metal szerzeményt.
Hatalmas tanítás történik a Para Bellumon, amelyen a négy x-et átlépett Testament roppant kifinomult, esszenciális módon közelít a maga örökségéhez, miközben egyénre szabott eszközökkel von be külső hatásokat a saját világába, teljességgel legitim módon. Mellesleg nem gondoltam volna, hogy Atomic Gene-t valaki ilyen szinten képes kiváltani – Chrius Dovas e tekintetben az év kulcsembere, aki 2025 alsó nahgon dobogós metal lemezét segített összehozni.
„Klasszikus Bay Area alapok extrém és progresszív elemekkel. Jó dalok, jó témák saját mércéjükkel mérve is, nem lehet mondani, hogy a Testament újra meg újra ugyanazt a lemezt adja ki. Ezt is ronggyá fogom hallgatni.”
– Kánya Ferenc / 10
„Kegyetlenül, vadul zúznak. Nem érzem a fáradtság jeleit. Ez – pláne olyan idősen, mint a banda legénysége – nem csak megsüvegelendő zenei, de komoly sportteljesítmény is! Hú, ez odaver!”
– Cselőtei László / 9
„Minden idők egyik legváltozatosabb Testament albuma, ami a zenekar múltjában ismeretében kvázi stílusidegen zenei megoldásokat (black/death) is tartalmaz. Érdekes kísérlet, de annak kérdését is felveti, hogy innen milyen irányba fognak majd továbblépni?”
– Gyuricza Ferenc / 9
„Brutális mészárlás kellően magas színvonalon. Hosszú idő óta a legjobbjuk! A kezdő tétel rendesen állon vágott!”
– Szénégető Richárd / 9
„Hú, ennyire változatos lemezt nem is tudom, hallottunk-e már tőlük! Vannak részek, ahol valószínűleg Alex Skolnick a sarkára állt, és azt mondta, márpedig melódikus témákat játszok, vagy kilépek, a többiek meg ráhagyták. De közben egész brutál részek is akadnak. Jó cucc, le a kalappal!”
– Uzseka Norbert / 9
„Van egy olyan érzésem, hogy Chuck Billyék egész egyszerűen megunták a napfényes Kaliforniát, és ’átugrottak’ nyaralni Norvégiába… Más magyarázatot nem találok ezekre az irgalmatlan black metalos részekre. Viszont, amennyire nem jönnek be ezek Schmidt Petyának, nekem pont annyira tetszenek.”
– Zubor Olly / 9
„Elsőre nekem ez egy átlagosan erős Testament-lemeznek tűnik.”
– Kiss Gábor / 8
„A Testament utóbbi 15 évének csúcsa a Dark Roots of Earth volt, azt a teljesítményt azóta sem sikerült megismételniük Chuck Billyéknek – sajnos most sem. Óriási zenélés megy, de kevésbé emlékezetesek a dalok. Valami hiányzik, talán pont a kapaszkodók.”
– Pintér Miklós / 8
„Változatos, több irányba is egész bátran terjeszkedő anyag lett az új Testament, nekem viszont mégis csalódás egy kicsit. Leginkább azért, mert a durvulatokkal helyenként már olyan messzire mentek, ami egyszerűen nem áll jól nekik. Nettó death/black-nóta egy Testament lemezen?! Hmmm… Egy kicsit békebelibb hangvétel nekem szimpatikusabb lenne.”
– Schmidt Péter / 7
