Lassan már mindenki, aki ismeri és kedveli a Tenhit, lemondott arról, hogy valaha lesz új album, olyan régen adtak magukról életjelt. Az „életjel” kifejezés ráadásul nemcsak azt jelenti, hogy az utolsó sorlemez, a Saivo 12 évvel ezelőtt, 2011-ben jelent meg, hanem azt, hogy évek óta semmilyen hírt nem adtak magukról felületeiken. Személy szerint engem egyáltalán nem érdekel az egyes zenekarok internetes jelenléte, „közösségi” oldalas posztjai, de míg a Tenhi 2018 előtt időről időre beszámolt arról, hogy éppen hol tartanak az új lemez munkálatai, egy idő után felhagytak ezzel, aminek nyilvánvalóan megvolt az oka. Az alkotás hosszadalmas folyamat, tele nehézségekkel, fájdalommal, hullámvölgyekkel, csúcs- és mélypontokkal, kétségekkel, azonban a horizonton végül felemelkedik a fény – a kitartás, égi segítséggel, meghozza gyümölcsét.

Március közepén kaptam meg a Tenhi régóta áhított új albumát. A várakozás ebben az esetben valódi, vártam ezt a lemezt hosszú évek óta. Az internet korában, amikor lemezek áradata ömlik ránk minden egyes nap, az ember sokszor még a kedvelt zenekarok lemezeit sem tudja számon tartani, nem ritkán már a megjelenés, vagy a promó kézhezvétele alkalmával szembesül a ténnyel, hogy egy-egy fontos zenekar ismét új kiadvánnyal jelentkezett. A Tenhi esete más. A finnek lemezeit évtizedek óta heti, napi rendszerességgel hallgatom, az ő visszatérésüket valóban vártam, ilyen minőségben is kivételes helyet foglal el nálam ez a zenekar.

Amikor megérkezett a Valkama, azonnal meghallgattam, de utána hetekig nem vettem elő, nem akartam mindjárt „agyonhallgatni”. De amikor előkerült, és újra meghallgattam, onnantól kezdve, némi túlzással, új időszámítás kezdődött számomra. Minden, amit mondhatnék az élményről, ami azóta is folyamatosan tart, közhelyesnek tűnhet, de ennek az a magyarázata, hogy szavakkal, még oly igényesen és ihletetten is tudjon valaki fogalmazni, nem lehet megélések, tapasztalatok teljes mélységeit visszaadni; mondhatjuk, hogy szövegi eszközökkel legfeljebb érzékeltetni, körülírni lehet azt, ami valójában visszaadhatatlan. Ahol a szavak végződnek, még a legszebbek is, a lényeg ott kezdődik. A szavak nagyon komoly mélységeket tudnak megeleveníteni, azonban maga az „elevenség” nem adható vissza támaszok, mankók segítségével, mivel túl van ezeken a feltételeken, kondíciókon, esetlegességeken. Úgy tűnhet, hogy a zene maga is a teremtett világ része, ami így is van, azonban egyes művek a lehető legközelebbről beszélnek arról, amiből a teremtés kibomlik, vagyis túl vannak a teremtésen. A Tenhi új albuma ilyen mű.

Az utóbbi években, jelesül a 21. században, nagyon sok akusztikus/dark/neo/északi/apokaliptikus-folk zenekar alakult, valósággal tobzódunk ilyen jellegű formációkban. Nem kevés van közöttük, amelyek eléggé hasonlítanak más csapatokra, pl. az utóbbi időben komoly nevet szerzett Wardruna zenéjére, de kijelenthetjük, hogy a színvonal kimondottan magas, legalábbis én még nem találkoztam olyan csapattal, amely e zenei világhoz tartozna, és silány minőséget mutatott volna fel. Természetesen ismerjük a műfaj – hogy leegyszerűsítve fogalmazzak – legjobbjait, olyan neveket, mint a Wolcensmen, az Osi And The Jupiter, vagy az egyik csúcsot képviselő német Empyrium, de a Tenhi ezekhez képest is más valóságot képvisel. Egészen kivételes, szinte megközelíthetetlen magasságot. A Valkama albumról lesz szó.

A Tenhi hatodik teljes lemeze kapcsán a folyamatot, melynek során fokról fokra ismerem meg a zenekar megismerhetetlen, döbbenetes mélységeit, káprázatos zenei magasra töréseit, úgy írnám le, amikor az ember meglát egy képet, festményt egészen messziről, s csak egy-egy foltot érzékel a kompozícióból. Minden egyes részlet új megvilágításba helyezi a művet, melynek közbülső fázisai nemcsak a voltaképpeni alkotást nem képesek teljes egészében láttatni, de annak még a pontos körvonalai sem tárulnak fel, azt sem lehet pontosan sejteni, mekkora világot ölel fel valójában a művészi látomás. Az embernek e pontokon, a megismerés e lépcsőfokain csak sejtései lehetnek a mű nagyságát illetően, s ez a felfedezőút mindennél izgalmasabb, borzongatóbb élmény. Már csak azért is, mert soha nem fejeződik be. Elérkezik egy pillanat, amikor az ember talán – kimondatlanul, körvonalazatlanul – megérzi, hogy meglátta, megismerte a teljes képet, s ez a pillanat oly megrázó erejű, hogy innentől kezdve ebben az örök pillanatban időzik, s úgy érzi, nem tud betelni az élménnyel; lényének teljességén is túlcsordul, amit tapasztal. Az idő dimenziójának az áttörése történik meg, valahányszor felcsendül a páratlan, zseniális zenemű, s az örömérzet, ami eltölti a hallgatót, midőn eggyé válik a zenével, zenén túli zenével, a mennyei hangok kvintesszenciális harmóniájával, eufória az eufórián túl.

Ez az eufória akkor sem szűnik meg, amikor lecsengenek az utolsó hangok: a megélés nem korlátozódik arra a 70 percre, amit a Saattue nyitánya és az Aina sininen aina fináléja keretez. Nem csupán akkor szállja meg a hallgatót, amikor felcsendül a címadó Valkama mesés fő dallama, amely immáron lényének szerves részévé vált; az Ulapoi leheletfinom hangszőttese, mit elégikus vonósokból komponál a zenekar. Nem csupán akkor lengi körül az embert az örömön túli öröm, amikor éppen szól az Elokuun linnut a zongora lágyan hullámzó északi dallamaival, a pulzáló dobjátékkal, a mély tónusú énekkel, a kórusokkal, melyek felhőkoszorút vonnak körénk. A tökély állapota akkor is megmarad, mihelyt nem hallom közvetlenül a Valkama egyik legszebb tételét, a Hele melankolikus, gyönyörű melódiáit, vagy a záró Aina sininen aina álomszerű dallamait. Amikor az ember mindennapi tevékenysége során nem csupán hallja, de éli is a művet, ami beférkőzik életének minden pillanatába, és az utazás, a munka szürke, sekélyes óráit is fel tudja emelni, ott csodák hatnak és érvényesülnek. Nem más ez, mint a teljesség megélése, aminél többet művészeti alkotás aligha adhat a befogadónak.

Nehezemre esne „hagyományos” recenziót írni a Tenhi új mesterművéről, hiszen a fent elmondottak is csak halványan képesek érzékeltetni mindazt, amit a Valkama nyújt számomra. Talán nem „objektív” ez a cikk, de totális objektivitás, ami a szemlélő/tapasztaló látóterén kívül esik, eleve nem létezik, s a legmélyebb megélések szintjén szubjektum, objektum egybeesnek.

2011-ben nehezen adta meg magát a Saivo, de a Tenhi nagyságának, kivételességének egyik vonatkozása éppen az, hogy minden lemezük másként hat ugyanarra a hallgatóra is. Annak idején a Kauan debütalbumtól hónapokig nem tudtam szabadulni, az azt követő Väre lassabban kezdte kiépíteni a vonalait, hogy szintén örök útitárssá váljék, és a többi lemeznek is megvolt a maga története, minek folytán halhatatlanná kristályosodott. A Valkama mindezt immáron egy megemelt szinten viszi végbe – minden pillanatban. Minden meghallgatással és meghallgatáson túl.

Ez a tizenkét dal a Tenhi eddigi csúcsteljesítménye: a földi és földöntúli szépséget, a szépség princípiumát nem lehetséges ennél jobban megközelíteni, emberi mértékkel megvalósítani.