A Szavak és árnyak című kötetben az Ólomerdő trilógia írójának, Kleinheincz Csillának a novellái olvashatók, melyeket Uzseka Norbert kollégánk fekete-fehér fényképei ihlettek. Az írások között vannak fantasztikusak és szépirodalmiak, elképzelt világokról és a hétköznapi valóságról szólók egyaránt. És van köztük néhány kép-novella páros, melyet így vagy úgy a zene ihletett. Ezek egyikét elolvashatod lentebb.
A könyv fülszövege:
„Különleges élmény ez a könyv, fotó és szöveg egymásra épülő egysége, dupla csavarral. Uzseka Norbert fényképei kimerevítik a hétköznapi(nak tűnő) pillanatokat, amelyekhez Kleinheincz Csilla alkot komplex, lenyűgöző minivilágokat, így a mindennapi nem egy, hanem két varázslatos átalakuláson esik át a szemünk előtt. Mindkettejükben ott van a mögélátás képessége, ahogy a szürke valóság mögött meglátják a csodát, a különlegest, legyen az gyönyörű vagy viszolyogtató, ragyogó vagy sötét, álom vagy rémálom. Hogy mit jelentett egy adott pillanat a fotósnak, mit mond a befogadónak és végül mire ihlette a szövegek szerzőjét – ez a hármas összjáték teszi olyan izgalmassá ezt az albumot.”
A könyv limitált példányszámban készül, a csütörtökön (2024. szeptember 26.) megnyíló 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon lesz kapható, valamint a Gabo Kiadó saját könyvesboltjában. Továbbá szeptember 30-ig előrendelhető az alábbi linken: https://gabo.hu/szepirodalom/3615-kleinheincz-csilla-uzseka-norbert-szavak-es-arnyak-9789635668298.html
(És mivel október 1-től törvény szerint árstop vonatkozik minden, egy évnél kevesebb ideje kiadott könyvre, így erre is, érdemes előtte beszerezni.)
A könyvet az író és a fotós október 4. pénteken 17 órától dedikálja a No/rma Grand kávézóban (Millenáris, Széllkapu Park). Facebook esemény: https://www.facebook.com/events/8633141423402731
Tűzokádó
Féreg a bárpultnál szólított meg, és megkérdezte, meghívhat-e egy italra. Épp csak annyira volt ápolatlan, hogy ott, a koncerten még menőnek tűnjön, haját tüskékbe zselézte, ujjbütykeinek redőiben fekete kosz ült, mintha szénben turkált volna előtte. Oldalra pislantott a csaposra, lassan, laposan, mint egy hüllő, és már előttünk is volt a két műanyag felespohár. Nem láttam, hogy fizetett volna.
– Mutassak egy trükköt? – kérdezte azonnal, mielőtt elküldhettem volna, rám hunyorított, és felhajtotta a pálinkát, majd fújt egyet. Lángnyelv lobbant, és amikor erre elakadt a lélegzetem, rekedten felnevetett. – Jó, mi? – vigyorodott el, mint egy kisgyerek. – Féreg vagyok.
– Féreg?
– Mint az ott – mutatott a medálomra.
– Ez egy sárkány.
– Az meg tűz – nevetett, és ráprüszkölt a poharamra, mire felgyulladt benne a pálinka.
– Azt hittem, meg akarsz hívni – mondtam.
Feldübörgött a zene a színpadon, mire Féreg nagyot kurjantott. – Gyere! – ragadta meg a karomat, és előrehúzott magával. A fekete kapucnis pulóver alól kerek aranyérme csillant ki, ahogy ugrálni kezdett.
– Hány éves vagy te? Kettő? – kiabáltam a fülébe.
– Ezer! Ezerkétszáz! Akörül! – nevetett, aztán együtt ordított az énekessel.
Még sosem láttam senkit ennyire jelen lenni. Úgy szívta magába a zenét, mintha füst volna, amivel meg akarja tölteni a tüdejét. Az énekes a színpadon csatákról, keserű győzelemről és szörnyekről énekelt, meg arról, mennyire lehetetlen itt és most élni, láthatatlan sárkányok ellen küzdeni, barlangok mélyéről kihordani a kincseket, amik napvilágnál hamuvá válnak a kezünkben. A dob elkeveredett a hörgéssel, és kiszakította belőlem mindazt, amin idefelé még töprengtem, amitől összeszorult a torkom. Féreg helyettem is üvöltött és táncolt.
– Ezt nem veheti el tőlem senki! – mutatott a színpadra az utolsó számnál. Ahogy közelebb hajolt, megcsapott a belőle áradó forróság.
– Miért venné el bárki?
– Ó, Imola – mondta, pedig nem árultam el neki a nevemet –, tőlem annyi mindent elvettek már. Újra meg újra meg újra. Az utolsó érmét is kikaparták a barlangjaim zugaiból, legyőztek, felaprítottak, és csak sokára tudtam összeboronálni magamat a maradványaimból, felölteni egy új alakot. Mindig azt reméltem, az majd erősebb, ellenállóbb lesz, mint a régi. Ostobaság. A gyík új farka is barnább, csököttebb lesz. Aztán kezdtem elölről a gyűjtögetést, de bármit is találtam értékesnek, az az embereknek szintén kellett. Arany és festmények, rozsdás ollók és mázas csuprok… mindent elvittek. – A színpadot nézte, ahol beállt a következő zenekar. – Nem érdemes megőrizni semmit, amit elvehetnek. Ők – mutatott fel a zenészekre – tudják ezt. Olyasmit adnak, ami nem elvehető. Én ezt gyűjtöm.
Megrázta magát, és megcsillant a nyakában a medál. Aranynak hittem, de most, hogy Féreg ennyire közel állt hozzám, láttam, hogy csak az egyik oldala görbül szabályosan, a másik egyenetlen, mintha kitépték volna valahonnan. Mint egy nagy pikkely.
– Már a hercegnőket sem – kacsintott rám Féreg. – Még egy felest ahelyett, amit felgyújtottam?
Megittuk, aztán, amikor az új zenekar rákezdte, elkeveredtünk egymás mellől a tömegben.
Később, amikor már hazafelé indultam, megláttam az egyik sörpadon feküdni. Halkan mormogott, mintha a zenét próbálná felidézni, és hirtelen, magában felnevetett. Lélegzete úgy robbant ki a hideg éjszakába, mint egy izzó füstfelhő.
