Kiadó: FRONTIERS / Írta: CSELŐTEI LÁSZLÓ / Értékelés: 7
A bandát az 1986-os, debütáló Yellow And Black Attack album óta imádom. Nem a sárga-fekete imidzs miatt, amit már a korai időkben is sokszor mesterkéltnek, erőltetettnek gondoltam és nem is a banda nyíltan vállalt keresztény hite miatt, amit szintén sokszor túldimenzionáltak a koncertjeiken (pl. mini Bibilia dobálása a közönség soraiba). A zenéjük fogott meg elsősorban. A Stryper ugyanis a 80-as évek amerikai dallamos metal színterének igen különleges színfoltja. Döbbenetesen fogós melódiák, földöntúli vokálok a refrénekben, telt, dögös, karcos, kvintelős/riffelős megszólalás, dúdolhatóra megírt gitárszólók jellemezték és jellemzik a bandát az első lemeztől kezdve. Azt sem titkolhatom, hogy a pozitív tartalmú dalszövegek is szimpatikusak voltak, amelyeket a hiten kívül az élet más területeire is simán lehetett vonatkoztatni. Az olyan dalok, mint a Honestly vagy a Together Forever és hasonló klasszikusok szerelmes daloknak is csodálatosan megfeleltek.
A zenekar agytrösztje Michael Sweet énekes/gitáros/dalszerző. Egy örökmozgó, munkakényszeres amerikai rocksztár hihetetlen adottságokkal. Sok oktávnyi hangterjedelme (az öblös mélyektől a szép közepeken át az üvegrepesztő magasakig minden könnyedén jön belőle), hihetetlen dallamérzéke és dalírói, hangszerelési képességei mellett a Stryper zenei producereként is önjáró, arról nem beszélve, hogy kiváló frontember, látványos színpadi megjelenéssel.
Nálam a Stryper-dalok minőségét az jelzi, ha az adott téma meghallgatás után mennyire marad velem. A Spotifyon készítettem magamnak egy Michael Sweet/Stryper lejátszási listát, amelyen igazából csak az utóbbi években készült szerzemények találhatóak. Olyanok, mint pélául Do Unto Others, a Yahweh, a No More Hell To Pay vagy a God a Strypertől, a Bizarre és a Radio a One Sided War szólóalbumról, a The Wish a Sweet & Lynch formációtól, a Nowhere To Run és a Fast As You Can az Iconic albumáról vagy a Rise Again a Soledriver projekttől.
És most azt érzem, hogy ezen az új Stryper-anyagon éppen csak egy-két olyan mű szerepel, ami majd felfér a listára. Nem kétséges, jó hallgatni az albumot, ott a félreismerhetetlen, “signature” Stryper-sound, Michael Sweet karakteres énekhangja, de a dalok nem ragadnak meg. Hiába na, ha valaki évente három-négy albumnyi nótát ír, akkor óhatatlanul romlik a minőség. Senkinek sem végtelen a zenei fantáziája, eszköztára. Ráadásul Michael éppen az új korong megírása és felvételei közben több egészségügyi problémával is küzdött (levált a retinája, majd pajzsmirigy rákkal operálták), így csoda, hogy egyáltalán tudott a zenére koncentrálni, írni és a stúdióban is teljesíteni.
Szóval nem kéne telhetetlennek lennem, meg kéne elégednem, azzal, amit kaptam. Csak hát, itt az egyik legnagyobb kedvencemről van szó! Mindenesetre a címadó When We Were Kings mindenképpen megüti a színvonalat, a régi albumok hangulatát hozza vissza. (A hozzá forgatott, nosztalgikus, 80-as évek életképeiből összevágott klip különösen hangulatos, igazi időutazás!) Szép a melankolikusabb, lassabb Betrayed By Love refrénje. Kiemelkedik a dalok közül Loves Symphony, szintén klasszikus, minőségi Stryper, ugyanúgy, ahogy a Rhyme Of Time is, ami egy nagyívű tétel.
Összességében tehát nem lehet ok panaszra, mégis, ha az olyan legnagyobb, korai klasszikus, csupa 10 pontos albumokhoz hasonlítjuk, mint a Soldiers Under Command, a To Hell With The Devil vagy az In God We Trust, akkor ez csak egy erős 7-es. Aggodalomra azonban semmi ok, mert manapság már úgyis az egyedi dalokon van a hangsúly, és Sweet időről időre előáll egy-egy örökérvényű alkotással, amelyekből bőven több albumnyi is összeválogatható!
–
Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.
