A miskolci Z!enemi nyitotta az estét, még sajnos elég gyér számú közönségnek, de amúgy sem gondolom, hogy ez volt számukra a legjobb terep. Leginkább a Rage Against The Machine-éhoz hasonló zenéjük, bár rengeteg finomság, apró okosság, meglepő fordulat van benne, alapvetően bocs, de fiatalabb közönségre van kalibrálva. Magam is úgy vagyok vele, hogy tudom értékelni, amit csinálnak, de a legjobb számomra az volt, hogy újra színpadon láthattam két hajdani prog.metal kedvencem egy-egy tagját. Merthogy itt az after@all-ból Csontos Krisztián az egyik gitáros, és Hudák Attila az Eclipse-ből a basszer. Balogh „Juró” Szabolcs énekes-rapper-prédikátor amúgy igazi fazon, látványos csóka, aki eladja a show-t, de az mondjuk zavart, hogy a hangzás miatt a tizedét, ha értettem a szövegeinek.
Az Ørdøg régóta bírja szimpátiámat, de most szintet léptek. Dacára, hogy az ének itt sem teljesen jött át. Az történt ugyanis, hogy kb. egy dalt bírt Szentpéteri Zsolt gitárcucca, aztán megadta magát (egy felborult üveg tehetett róla, szóval a sör öl). Ám a srácok, s nyilván főleg Vörös András énekes olyan profin, lazán, humorosan kezelték ezt a necces helyzetet, hogy onnantól a végéig vigyorogtam. Pláne, hogy egy nótára feljött Bokodi Bálint, akit sokan a Thy Catafalque miatt ismernek, de amúgy Andrissal együtt tolják az akusztikus Diabolus In Musica projectet, ám ilyen verzióban még sosem zenéltek együtt. De meg a pedálsoros közjátéktól eltekintve olyan gördülékeny, magával ragadó volt az egész, hogy nagyon. Anno, mikor András elkezdte ezt a bandát, sokáig nem tudtam hova tenni, hiszen nagyon más, mint a FreshFabrik volt (pl. tán nincs is semmi rap), és a Superbutt is elég másmilyen volt. De most kattant át igazán, hogy akárhány féle téma keveredjen is itt, a szimpla heavy metaltól a groove-os cuccokon és ősrockon át a hardcore-ig, ahogy Salimék összerakják, az visz. Még akkor is, ha Vörös szövegeit sem nagyon lehetett érteni.
Szerencsére a Storm The Studio esetében már rendben volt ez is. Természetesen ez a koncert amolyan házibuli/osztálytalálkozó jelleget öltött, hiszen sok régesrégi Bedlam fan jött el, hogy kultikus kedvence három volt tagjának új bandáját láthassa – a kb. négy évvel ezelőtti megalakulás óta mindössze másodszor Budapesten. Erről ugye nem csak a covid tehet, hanem az is, hogy Fodor Zoltán énekes Japánban él (mondta is, hogy klassz hely Csepel, ahol ugye a Barba Negra található, elvégre az is szigetország). A II című új album zömét eljátszották, s mellé jó párat a bemutatkozó anyagról. És mind sütött, mind jól esett valamiért. A Black-outból igazolt Csányi Szabi gitáros által írt Meztelen volt az egyik legmetalosabb az amúgy lazább, sokszor funkos rock dalok között, de a jóval elszálltabb-játékosabb Narancs napfény is ugyanúgy megmozgatta a közönséget. Az első albumról a Ha kérdeznék-nek örültem a legjobban, az a dal nagyon az „enyém”, de a ráadás előtti utolsóként előadott Pixel még nagyobbat ütött. A végén olyan szólózás ment, amilyet csak a Pink Floydtól várna az ember, és ahogy Fodi beleüvöltött, hát, még most is kiráz a hideg, ha csak rágondolok.
És mégsem ezek voltak a koncert csúcspontjai szerintem. Hanem egyrészt a Fehér, aminek szintén nagyon erős és fontos a szövege, de így, élőben megtapasztalni… hát, csoda, hogy a közönség nem vált egyetlen üdvözülten zokogó kórussá. De ami mindent vitt, az nyilván a ráadásban előadott Afterpain of a Dying Life volt, a Bedlam egyik zseniális dala, ami kb. harminc éves, és továbbra sem fog rajta az idő. Ebbe amúgy a szóló táján Fodi beleszőtt pár sort a Doors Light My Fire c. dalából, míg a Fehérben Chris Isaak borzongató Wicked Game-jének refrénjét idézte meg. Elképesztő pillanatok voltak ezek.
De amúgy is végig azt éreztem, hogy mind az öt jóember a színpadon a szó legnemesebb értelmében örömzenél, és nyilván a közönség is ugyanezt az örömöt élte át. Nem mondom, hogy minden tökéletes volt, pl. a Barba kék színpada valahogy túl nagynak érződött, az első fővárosi koncert az A38 hajón ennél is bensőségesebb tudott lenni, de így is olyan koncert volt, amire mindig emlékezni fogunk.
