Kiadó: Century Media / Írta: Szénégető Richárd / 10
Ezek a nevadai sivatagból származó, Las Vegas-i suttyók rendre képesek meglepni. Anno, amikor a Pagan Rhythms kijött, nem tudtam eldönteni, mit is hallok? Death metal? Thrash? Metalcore? Minden egyben? Az tuti volt, hogy nagyon működött ez a sajátos western-horror metal elegy, a Deathwesternnel pedig végleg rabul ejtettek és kegyetlenül megszerettem őket. Nos, a Helldorado már nem volt ennyire sima ügy azért.
Pontosan az adta számomra a Spiritworld erejét, hogy egyszerre voltak képesek a hardcore hőbörgős, agresszív világát és a thrash fesztültségét belevinni a zenébe, az erősen death metalos szövegek pedig adtak az egésznek egy jó paraszt cowboy/Slayer-feelinget. Nos, a Helldorado esetében ez a Slayer-hatás elég komolyan megcsappant, ami valahol becsülendő, ugyanakkor meg erős hiányérzet is adódik miatta. Elsőre. Másodszorra már elkezdenek ezek a chilles, lazulós dolgok a helyükre kerülni, egyértelművé válik, minden eddiginél jobb a sound, érezhetőbb a produceri munka. Az viszont egy másik kérdés, hogy aki pont a harapósabb dalok miatt kedvelte meg őket, az mibe fog kapaszkodni most? (Van bőven mibe, csak vajon eljut-e odáig?)
Ha az olyan feelinges, átvezetőnek kiváló tételek, mint a Bird Song Of Death, vagy a Prayer Lips úgy épülne fel és teljesedne ki, mint a lemezt nyitó, fokozatosan bemorculó Abilene Grime, nem lenne itt semmi megrökönyödés és mindenki mosolyogna, így viszont egyértelmű, ez lesz a banda leginkább megosztó lemeze. Ha minden dal olyan lenne, mint a Gróf Balázs zseniális klipjével megtámogatott Western Stars & The Apocalypse, akkor szerintem ez már a megjelenés napján klasszikusnak számítana. (Így meg egy kis idő kell majd neki.) Személyes kedvencem például a változatos, zaklatott riffekkel felturbózott Waiting on the Reaper, illetve a világbajnok témával induló zakatolós Oblivion, ezekből még én is el tudnék viselni jópárat.
Az biztos, hogy míg a Deathwestern azonnal beütött, addig a Helldoradóhoz idő kellett bőven, de az is tuti, hogy meghálálta a törődést. Nagyon kíváncsi vagyok, hova futhat ki ez a történet, mennyi van ebben a témában és ebben a zenekarban, az biztos, én nagyon szurkolok nekik és rám számíthatnak, egy európai rajongójuk biztosan van!
–
(A lemezismertető eredetileg a márciusi digitális különszámunkban jelent meg.)
–
„Ha még nem hallottál rockabillybe oltott, csordavokálokkal alaposan kitömött power thrasht, akkor itt az idő! Elsőre fura lesz, de aztán rákapsz! Pláne, hogy brutálisan szól!”
– Cselőtei László 9
„Az első két lemezüket imádtam! Ez is nagyon változatos és nagy hangulatú anyag, és bár már kisebb kopások már láthatók a koncepción, még mindig megvan a varázsa, különösen a kevésbé HC/metal-nótákban.”
– Kánya Ferenc 8
„Ez egész szórakoztató. Tufa, de van hangulata, és ha élőben a jelmezbálon túl is jók, akkor jó lenne őket látni.”
– Uzseka Norbert 8
„Nem tudom, hogy a nevadaiak emelik-e a szintet lemezről lemezre, vagy egyszerűen csak az én ízlésem változik, de nekem ez a death western műfaj egyre jobban tetszik! Na jó, talán azért is, mert a riffekben jó adag Slayer is meglapul. Azt pedig, hogy a countrys betétek, dalok jók-e, vagy sem, majd Szénégető Ricsi barátom biztos megmondja.”
– Zubor Olly 8
„Pozitívum, hogy a Spiritworld úgy akar egyre szórakoztatóbb lenni, hogy közben nem fordul el a nyers, zsigeri metaltól. Ezzel együtt nekem nem üt eléggé a koncepciójuk.”
– Gáti Viktor 7
„A lazább cuccaik jobban működnek, de a súlyosabb dalokban rettentő egyhangú az ének, a gitárosok meg kicsit túl sok Slayert hallgattak.”
– Kiss Gábor 7
„Olcsó és ócska amerikai vurstlizene, túl egyértelmű nyúlásokkal. Mint egy ZS kategóriás mozifilm.”
– Gyuricza Ferenc 5
„A basszusgitár-hangzás mocsok, a többi Metallica.”
– Pintér Miklós 5
„Mintha az Alestorm egy groove-os/slayeres verzióját hallanám, cowboyos tematikával. A koncepciót erőltetettnek érzem, a zene pedig meglehetősen középszerű – nálam ez nem működik, sajnálom.”
– Schmidt Péter 5
