Kiadó: Nuclear Blast/ Írta: Szénégető Richárd / 8
Megmondom őszintén, minden Soulfly, illetve Max Cavalera nevéhez köthető lemeznek félelemmel vegyes kíváncsisággal állok neki. Max egy zseni, ezt nem akarom elvitatni tőle, de az a túltermeléses mélyrepülés, amit hosszú éveken át csinált, az bizony elég aggasztó volt, akárcsak az élő fellépéseken mutatott forma. Nem én leszek az, aki beszól a túlsúly miatt, elképesztően álszent és demagóg lenne, de bizony érezhető problémák voltak ott minden téren. Kimondom: aggódtam érte. Aztán valami történt. A szégyentelenül gyenge Archangel utáni Ritual, illetve a legutóbbi Totem felcsillantott valamit a régi formából, plusz manapság a főhős is szemmel láthatóan jobb formában van, így kíváncsi voltam, a Chama mit mutat?
Azt az elején leszögezem: aki a korai Soulfly ősenergiáját várja, vagy a Roots második részét, el se indítsa ezt a lemezt. Max hangja érezhetően megkopott, ami betudható a kornak, meg az évtizedek óta rossz technikával éneklésnek, viszont egyáltalán nem zavaró ez, megmondom őszintén, nem vártam többet ennél. Ez a tíz dalnyi őskáosz nagyjából az, amit egy ilyen intézmény tizenharmadik lemezén adhat nekünk. Persze, vannak kiugróan bitang dalok, mint a Ghenna, a Black Hole Scum, vagy a No Pain = No Power, de összességében azt mondom, az egész anyag erősnek mondható. Tök jó, hogy sikerült a soundot is megint úgy belőni, hogy megmaradt a koszos, már-már élő jellege, mindenféle mondernitás és steril érzet nélkül. Egy dolgot sajnálok csak, az pedig a borító, amit szerintem most nem sikerült elkapni. (Jó, annyira nem szar, mint a Cavalera Conspiracy Pandemonium lemezének frontján az indián melegszendvics sütő…) Ám ne legyünk szőrös szívűek, ennyinek bele kell férnie!
Nem tudom, mennyi van még az öreg Maxban, ahogy azt sem, ott lesz-e a Sepultura búcsúbuliján (reunion nem lesz, ha van igazság a Földön), de azt igen, hogy a megkopott dicsőségét nem tiporja a Chamával sem. Nagyon remélem, hogy lesz még pár ilyen lemez tőle, mert kimondottan jól esik hallgatni. Ha jön errefelé, természetesen meg is nézzük!
„Sűrű, komoly, súlyos anyag.”
– Uzseka Norbert / 8
„Úgy érzem, a családi vállalkozásban működő formáció nem feltétlenül arra akart rámenni, hogy fogós dalokat prezentáljon számunkra. Inkább a brutalitás, a düh levezetése lehetett a cél. Mondjuk, ezt sem csinálják rosszul…”
– Zubor Olly / 8
„Mintha a brazil őserdőben tolnák a srácok egy törzs tagjaiként. Van az egészben valami primitív erő, ami nekem a dzsungelt idézi. No, meg a fatábla hangú pergő.”
– Cselőtei László / 7
„Jó ideje nem követem szorosan a Soulfly munkásságát, de ez a lemez arra éppen elegendő, hogy fenntartsa a rajongók elkötelezettségét. Emellett vannak rajta meglehetősen jól sikerült megmozdulások.”
– Gáti Viktor / 7
„Hogy is szól a második album címe? Primitív? Igen, az, de ettől hat a zsigerekre ez a zene. Max Cavalera (és családi vállalkozásként üzemelő zenekara) nagyon érzi ezt a vonalat, még akkor is hiteles tud maradni, ha önismétlővé válik. Részben itt is az, miközben érzem az új megközelítésre való törekvés szándékát is.”
– Gyuricza Ferenc / 7
„Törzsi gyökerek, spirituális lázadás és groove metal hármasa ismételten, kis ismétlésekkel. Vannak erősebb nóták, de összességében ez most nem nagyon tetszik.”
– Kánya Ferenc / 7
„A fele tökre tetszik, a másik fele meg totál érdektelen.”
– Kiss Gábor / 7
„Anno a Soulfly a Sepu Roots albumának gyökérzetéből szökkent szárba – nálam nem is indult rosszul a történetük, ám később felváltva jöttek hullámhegyek és -völgyek, mikor hogy. A Chama történetesen egész érdekes lett, még ha egyelőre minden pontján nem is tudom értelmezni. Elég sok a disszonáns elem, szokni kell, de érezni az akarást, semmiképpen sem kisujjból kirázott rutinlemez ez.”
– Schmidt Péter / 7
„Szikár, primitív – vagyis csak a szokásos, bár mintha annál is rosszabbul szólna. Na, de majd élőben! Egy biztos, továbbra sem Max Cavalera szövegeit tanulmányozva fogsz lenyelvvizsgázni.”
– Pintér Miklós / 6
