Kiadó: Steamhammer / Írta: Kánya Ferenc / 10
Nemigen volt a Sodomnak olyan korszaka, albuma, amikor nem szerettem a bandát. Sőt, kijelenthetjük, hogy nem volt ilyen. Tom Angelripper több mint négy évtizedes történelemmel bíró csapata már a ’80-as évek első felében a teuton thrash legismertebb nevei közé küzdötte fel magát, az évtized második felére pedig a nemzetközi vérkeringésbe is bekerültek, a zenéjük, különösen a korai muzsikájuk pedig az extrém metal szinte minden műfajára nagy hatással volt, inspiráló erőként említette például Max Cavalera és Gary Holt, Nergal és Fenriz, de a nagy pályatárs Mille Petrozza, vagy Chuck Schuldiner is.
A Sodom zenéjét soha nem lehetett konstansként kezelni, időről időre megújult, de a a jellegzetetes stílusjegyei – egyszerű, gyors dobtémákra épülő, minimális dallamos elemet, agresszív gitárokat és éneket tratalmazó brutális és kompromisszummentes dalok – soha nem változtak. Sokan mára unalmasnak, megkövesedettnek, sőt primitívnek tartják ezt a zenét. Angelripper meg rá is tesz egy lapáttal, esze ágában nincs változtatni. Míg a 90-es évek elején kísérletezett az akkoriban a thrashnél népszerűbb death metallal, de hamar visszatért a megszokott formákhoz.
A The Arsonist egy szép, tizenhét albumot számláló életmű legfrissebb darabja. Nyilván vannak kedves és legkedvesebb Sodom-lemezeim – és az ember titkon mindig valami azokhoz hasonlót remél egy-egy új albumtól. Ebben a tekintetben sem kellett csalódnom, számomra a ’80-as évek második felét, a legsikeresebb éveket, a Thrash Metal Aranykort idézi fel a The Arsonist, a Persecution Mania és az Agent Orange idejét. A legmeghatározóbb alkotások nem csak a teuton thrash történetében, de globális szinten is. Nagyon sokan vagyunk, akik ezt a Sodomot szeretjük.
.
Angelrippernek kifejezett szándéka volt a – mondjuk úgy – retrospektív megközelítés, ezért nem csupán a dalokat formálta olyanra, ahogy abban az időben íródtak, de a hangzás tekintetében is autentikusat akart, ezért keresett egy stúdiót, ahol analóg berendezéseken rögzíthették 24 sávos szalagra az új dalokat. Semmi digitális varázs, semmi reamping, modellezés, profilozás, pluginek, automaster, a cucc úgy szól ahogy szól, az van felvéve. Nincs nagy divata ennek, de például a Ghost és az Opeth is is készített ilyen teljesen analóg felvételeket az elmúlt években. Organikus, gazdag hangzás, bár azt gondolom, hogy egy „hétköznapi“ fül nem hall lényegi különbséget.
A nóták… Engem soha nem zavart, ha voltak kisebb-nagyobb „kilengések“ a Sodom zenéjében például az őket meghatározó punk és korai speed, vagy az általuk meghatározott black, esetleg death metal irányába, mert mindig önazonosak tudtak maradni, de öröm, hogy ezúttal egyensúlyban van a banda thrash metalja. Már a Genesis is erre mutatott, a The Arsonist viszont a lényegig letisztult, nyers és aggresszív teuton thrash. Pattogós, élős tempók jellemzik, és ha frissnek nem, roppant energikusnak mondható minden tétel. Ebben a közegben csak a középtempós súlyokat cipelő Scavenger nem fogott meg annyira, mint a többi dal, a Witchhuntert meg azért említeném cím szerint, mert ezzel a legkorábbi időket idéző darabbal a 2008-ban fiatalon elment harcostársnak, Christian „Witchhunter“ Dudek dobosnak állítanak emléket.
Ha a régi thrash nyers brutalitását keresed, a The Arsonist neked sem fog csalódást okozni. A Sodom visszatért a gyökereihez, és egy megalkuvás nélküli, határozott és kíméletlen lemezt rakott az asztalra.
–
(A lemezkritika eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámban jelent meg.)
„Nem tudom, mit szívott Onkel Tom, de amennyire nem bírtam az előző lemezt, ezt annyira élem most! Thrashgránát a köbön! Nem kell Agent Orange-t várni, de hogy ennyi idősen még ekkora tűz legyen, az fergeteges!”
– Szénégető Richárd / 9
„Totál visszakanyarodás a klasszikus, s egyben legsikeresebb korszakuk zenei világához, ráadásul irigylésre méltóan erős produktummal. Látszik rajtuk, hogy meg akarják mutatni a világnak a tufa germán thrash erejét. Talán őket is elérte valamiféle kapuzárási pánik?”
– Gyuricza Ferenc / 8
„Az előző lemez kicsit túlzottan is tufa volt, de ez nagyon rendben van.”
– Kiss Gábor / 8
„Már a Genesis XIX is egy jó nagy öles lépés volt a gyökerek és a régi vonal irányába (újra Blackfire komával a fedélzeten!), a The Arsonist pedig még inkább visszatekintő jellegű. Zeneileg is, de főleg produkciós szempontból: figyeld csak a dobsoundot!! Ha bírtad a banda Persecution/Agent/Better/Tapping korszakát, akkor ez a lemez neked készült.”
– Schmidt Péter / 8
„Mindenképpen jót tett a felvételnek az analóg technika használata. Sokkal eredetibbnek, hagyományőrzőbbnek tűnik a lemez ezzel a dobhangzással. A dalok felépítése is hűen tükrözi, Angelripperék honnan is jöttek. Szerintem ennél nem is számíthattunk volna többre a legendás bandától.”
– Zubor Olly / 8
„Legendás név, nem vitás. Az iszapszemű német thrasherek fáradhatatlanul mennek az úton. Sosem voltam Sodom-rajongó. Most sem lettem az. Nem rossz, de nem is különösebben jó.”
– Cselőtei László / 7
„Lehet, öregszem (és kopa-sodom, haha és bocs), vagy mi, de nekem ez most adja. Pedig tisztában vagyok vele, hogy az égegyadta világon semmit nem tesz hozzá a thrash metalhoz, ami eddig nem volt ott.”
– Uzseka Norbert / 7
„Nincs bajom a Sodommal, de mi köze van egy német bandának a vietnámi háborúhoz?”
– Pintér Miklós / 6
„Jó látni, hogy Angelripper fizikailag a topon van, de ez a fajta hót primitív, tufa teuton thrashelés négy évtized után már sok – illetve kevés.”
– Gáti Viktor / 5
