Tavaly nyáron a soproni Volt fesztiválon lépett fel a Slipknot, azóta azonban egy gyilkos új albumot is kiadtak We Are Not Your Kind címmel, a friss lemezhez kapcsolódó Európa-turnénak tegnap volt a budapesti állomása. A Slipknotban hat éve játszó Jay Weinberg dobost a Music Radar nemréh a világ legjobb metal dobosának választotta, a Jay-jel készült interjú a HammerWorld magazin decemberi-januári számában jelent meg.

2017-ben és 2018-ban egyáltalán nem turnéztatok. Nehéz volt visszaállni a koncertezős üzemmódba?

„Nemcsak, hogy nem turnéztunk, hanem egyáltalán nem koncerteztünk. Az új lemezre akartunk koncentrálni, az új dalokra. De idén már vagy 50 bulink volt, és jövőre még több lesz. Az új lemez a nyár végén jött ki, de már júniusban elindult a fesztiválozás. Először Európában, aztán az USA-ban, hamarosan pedig Dél-Amerika következik. És nem volt nehéz visszaállni, mert már nagyon vártuk, hogy újra színpadon legyünk. Az első bulik után persze fájt mindenem, mintha átment volna rajtam egy kamion, jöttek a vérhólyagok is, de ez természetes. Az első hét már csak ilyen. De nem számít, mert a hangulat óriási volt. A műsor is, a show, a színpadok mérete. Nagyon látványos az egész, és a jövő évi turné meg aztán igazán különleges lesz. De igazából ott folytattuk a dolgot, ahol 2016-ban abbahagytuk.”

A We Are Not Your Kind a második lemezed a csapattal. Nagyon más volt most a dalírás, a stúdiózás, mint a 2014-es .5: The Gray Chapter album esetében?

„Miután a Gray Chapter anyagával vagy 200 koncertet adtunk, már sokkal inkább éreztem azt, hogy valóban része vagyok a Slipknotnak. Befogadott a gépezet. Megtaláltam a helyem. Gyakorlatilag minden szempontból eltért a két album megközelítése. Ami engem és a zenekart illeti, simán kijelenthető, hogy most már sokkal inkább egy nyelvet beszélünk. Nyilván korábban is jól megértettük egymást, a zenei kapcsolat mindig is megvolt köztünk. A srácok pedig már az első perctől kezdve világossá tették, hogy mennyire bíznak bennem. Pontosan tudták, mennyire jól ismerem és mennyire értem a bandát, a zenét, a dalokat. Igaz, hogy még csak öt éves voltam, amikor megalakultak, de lényegében velük nőttem fel. Talán még 10 éves sem voltam, amikor megismertem a zenéjüket, és ténylegesen ők vezettek be a metal világába. Korábban inkább csak azokat a zenéket ismertem, amiket az apám mutogatott nekem.

11 voltam, amikor először találkoztam velük, akkor már a Slipknot volt a kedvenc bandám volt, de még nem is gondoltam arra, hogy én is dobos legyek, mint az édesapám. Aztán 14 évesen elkezdtem dobolni, és nyilván az volt a célom, hogy minél jobban megtanuljam a dalaikat. Aztán 23 évesen a kedvenc bandám dobosa lettem. Lényegében az egész eddigi életemet a Slipknot határozta meg. És ezt a srácok is pontosan tudták. Ezért is hívtak el a meghallgatásra 2014 elején. Nem kellett semmit magyarázniuk nekem, maximálisan képben voltam. Ugyanakkor az is igaz, hogy csakis akkor válhat egy zenész igazán egy banda részévé, ha már egy jó időn át együtt zenél velük. Nagyjából másfél-két év után jött el az a pont, amikor már konkrétan éreztem, hogy mit is jelent dobosként együtt zenélni két olyan gitárossal, mint Mick és Jim, egy olyan énekessel, mint Corey, és persze két perkással, egy DJ-vel, egy basszusgitárossal…”

SLIPKNOT – Solway Firth (a 2019-es We Are Not Your Kind albumhoz)

És ez nyilván meg is könnyítette számodra a munkát az új lemezen…

„Abszolút. Kellett ez a turnézós időszak, hogy megtanuljam, megértsem a csapat belső dinamikáját. Hogy igazán megtaláljam a helyet. Lehetsz egy banda legnagyobb rajongója, megtanulhatod az összes dalukat, de vannak dolgok, amiket csak akkor értesz meg, ha te is szerves részévé válsz az adott csapatnak. Az pedig csakis a koncertezéssel alakul ki. És ez különösen igaz egy olyan kaotikus banda esetében, mint a Slipknot. Ez a szörnyeteg igazából a színpadon kel életre a maga legvadabb formájában. Játszottam, turnéztam korábban más csapatokkal is, ilyen szempontból rutinos dobos voltam, de a korábbi tapasztalataim mit sem értek. Ez egy egészen másfajta bestia. És amikor eljött az új album ideje, minderre már tudtam építeni.

Egészen természetes érzés volt együtt dolgozni az új témákon, passzolgatni egymásnak az ötleteket. Szavak nélkül is értettük egymást. Sokkal inkább benne is vagyok ezekben az új dalokban, mint az első közös lemeznél. De maga a folyamat is teljesen más volt most. Eleve elhatároztuk, hogy úgy akarunk dolgozni, úgy akarjuk felvenni a lemezt, mint egy igazi zenekar, azaz együtt, közösen. Mintha csak a színpadon lennénk. Az volt az egyik kiemelt szempont, hogy elcsípjük azt a kaotikus energiát, ami a színpadon jellemzi a Slipknotot. Aki látta már élőben a bandát, az pontosan tudja, hogy miről beszélek.”



Ennek alapján úgy képzelem, hogy a stúdióban már nem agyaltok heteken át a részleteken, hanem néhányszor elnyomjátok az adott dalt, aztán jöhet a következő. Miért tartott akkor ilyen sokáig az új album elkészítése?

„Ennek több oka is van. De igazából a dalszerzés folyamata volt hosszú. Ez általában Jimmel indul, akinek eleve van egy csomó riffje. Ezek közül néhány már jól kapcsolódik egymáshoz, azokból állnak össze az első dalok. De vannak olyan témák is, amelyek magukban vannak. Ezek valójában csak csupasz vázak, amolyan csontok vagy csontvázak, amelyekre együtt kell felpakolnunk a húst. És ez tart igazán sokáig, hiszen mindenki hozza a saját ötleteit, elképzeléseit, a saját egyéniségét. Mire egy-egy ilyen dal elnyeri a végső formáját, ahhoz 2-3 hónap is kell. Amikor már nagyjából összeállt egy rakás dal, akkor együtt megnézzük, hogy mire is jutottunk, milyen az összkép, és mi az, amin esetleg még tudnánk javítani. Ez igazából akkor derül ki, amikor összepróbáljuk a dalokat. És erre rá is kell szánni az időt, hogy mire a konkrét felvételekre kerül sor, már ne érjen meglepetés senkit. Ezt a luxust most megengedtük magunknak, mármint azt, hogy sok időt és energiát öljünk a dalokba. Kicsit félretettük a dalokat, majd pár hónap után újra elővettük őket, hátha egyes részeket már más füllel hallunk. Ez egy hosszas érlelési folyamat volt. Nem akartunk semmit elkapkodni. És jót is tett a nótáknak ez a kis szünet, ez a kis távolság. Talán nem is volt olyan szám, aminek ne született volna 6-7 verziója, vagy akár még több is. A felvételeknek már csak akkor láttunk neki, amikor mindenki maradéktalanul elégedett volt a teljes anyaggal, az összes számmal.”

Manapság ezt a munkamódszert nem sok zenekar engedheti meg magának…

„Valóban nem. Ebből a szempontból a Slipknot tényleg kivételes helyzetben van. Nyilván lehetett volna turnékat vállalni ebben az időszakban is, de ténylegesen rá akartuk szánni az időt a lemezre. Fontosnak tartottuk, hogy ne csak újabb dalokat írjunk, hanem ténylegesen azt nézzük, hogy maguk a dalok merre akarnak tartani. Az meg csak akkor derül ki, ha mindent kipróbálunk, ha kísérletezünk. És ehhez szükséges, hogy együtt játsszuk a nótákat, metronóm nélkül, hogy ott legyen a dalokban az az extra harapás, az az extra erő. Pont mint a koncerteken. Egy-egy adott dalnál sokszor azt érzi az ember, hogy nem szabad szigorúan ragaszkodni a tempóhoz, hogy úgy mondjam, nem szabad kényszerzubbonyt húzni rá, hanem szabadon kell engedni, kipróbálni a különféle variációs lehetőségeket. És aztán addig kell újra és újra elpróbálni, amíg minden egyes hangszer pontosan a helyére kerül, amíg ténylegesen együtt lélegzik a banda. A tökéletes egységhez azért idő kell.”

Ez az igazán régisulis módszer, nem?

„Igen. A legtöbb mai banda egyáltalán nem így dolgozik. Nyilván megvan ennek az oka is, hiszen nincs elég idejük erre, anyagi korlátok is léteznek. Ezért is tartom a helyzetünket kivételesnek. Örülök, hogy ezt megengedhetjük magunknak. Ráadásul abban a stúdióban tudtunk próbálni, demókat készíteni, ahol aztán ténylegesen felvettük a lemezt. Már a felvételek előtt is rengeteg mindent kipróbálhattunk. Például azt is, hogy melyik helyiségben hogyan szól a dobcuccom. És a producerünk, Greg Fidelman is végig ott volt velünk.”

A színpadihoz hasonló dobcuccot használtál a lemezhez is?

„Igen, többé-kevésbé ugyanolyat, kicsit talán még nagyobbat is. Különösen sokat kísérleteztünk a cintányérokkal. Minden egyes dalhoz meg akartuk találni a megfelelő cineket. Rengeteg próba, tesztelés kellett ehhez is. A masszív, kövér nótákhoz mocskos nagy cint akartam, ezért végül beütőnek (crash) egy 23 hüvelykes játszót (ride) használtam. De tényleg kipróbáltunk mindenféle variációt. És ugyanígy végigpróbáltuk a felvételi helyiségeket is. A hangzás szempontjából óriási a különbség, ha egy hatalmas teremben veszed fel a dobokat, vagy egy kisebb helyiségben. És persze a pergővel is variáltunk, teszteltük, hogy melyik dalhoz milyen pergőhang passzol igazán. Vagy milyen lábcin. Ilyen alapos munkát még soha nem végeztem egy stúdiózás során. És persze ugyanilyen alapos meló folyt a gitárokkal, a basszussal, mindennel.”

A különféle helyiségekben készült dobfelvételeket aztán kevertétek is?

„Mármint úgy érted, hogy mondjuk a lábdobnál a nagyobb termes felvételt használtuk, a lábcinnél meg egy másikat?”



Igen, ilyesmire gondoltam.

„Nem, ilyet nem csináltunk. A tesztelések során kiderült, hogy melyik a legjobb megoldás.”

A Slipknot előtt inkább minimál-cuccokon játszottál, például a Madballban is. A nagyobb cucc nagyobb élvezet?

„Nem feltétlenül. Nekem tökéletesen megfelel egy négyrészes szett is. De a Slipknotnál nyilván egy nagy dobcuccra van szükség. Gyakran játszom egyébként egy szimpla Ddrum szerkón, különösen odahaza, vagy ha mondjuk egy gyors felvételt akarok készíteni.”

Ha a munkamódszert illetően összeveted a Madball vagy az E Street Band dobosaként eltöltött idődet a Slipknottal, mi a legfőbb különbség?

„Ha mondjuk a turnézást veszem, igazából nincs akkora különbség. Nyilván nagyobb a színpad, mint amekkorákon a Madball vagy az Against Me! játszik, de az számomra, dobosként nézve, nem jelent nagy különbséget. Amikor a Slipknot tagja lettem, már úgy hat évnyi turnés tapasztalattal rendelkeztem. A Slipknotnál az jelentett talán különbséget, hogy az egész brigád, a zenekar, a stáb, egy családot alkot, mindenki együtt utazik. De akkora újdonságot ez sem hozott, hiszen édesapám zenekarával, az E Street Band-del is turnéztam 2009 táján. Akkor helyettesítenem kellett az öreget, akinek volt egy másik melója, így ki kellett hagynia a Bruce Springsteen bulikat. De már az eggyel korábbi Springsteen turnén is majdnem végig ott voltam, meg amúgy is ismert mindenki az E Street Bandben, a stábban. Ott is mindenki olyan számomra, mintha családtag lenne. És hát ott a masszív színpadokhoz, a nagy produkcióhoz is hozzászokhattam. Igaz, hogy csak 23 voltam, amikor a Slipknot tagja lettem, de azt hiszem, minden szempontból felkészült voltam erre a feladatra. Igazából semmi sem ért meglepetésként. Egyedül csak az, hogy a kedvenc zenekarom pont engem akar dobosnak!” (nevet)

Az tényleg igaz, hogy amikor a meghallgatásra mentél, nem is tudtad, hogy melyik zenekarról van szó?

„Az tényleg csak ott derült ki. Akkoriban épp nem turnéztam, otthon voltam New Jersey-ben, tanulni akartam és a régi bandám menedzsere azzal hívott fel, hogy ha szabad vagyok, tudna egy melót, amit biztosan szívesen elvállalnék. Nem mondhat többet ennél, de ha megbízom benne, akkor elrepülök Los Angeles-be erre a meghallgatásra. És én megbíztam benne! (nevet) Egy stúdióban kellett jelentkeznem, ahol azzal fogadtak, hogy ott találod a dobcuccot, a Slipknot meg 15-20 percen belül megérkezik. Bakker! Akkor fogtam fel, hogy miről is van szó! Gyorsan fel is idéztem a dobcucc mögött a régi dalokat, igyekeztem izom-memóriából előhozni a dolgokat. Aztán megjött a csapat, egész nap zenéltünk, másnap pedig már neki is álltunk a Gray Chapter lemez elkészítésének. Két nap múlva pedig azt mondták, hogy enyém az állás, ha akarom… Ennyire gyorsan történt minden. Azt már csak később tudtam meg, hogy én voltam az egyetlen dobos, akit oda reptettek Kaliforniába. Képzelheted…”

Még a lemez kiadása utáni turné első szakaszán sem lehetett tudni, hogy te vagy az új dobos. Ennek mi volt az oka?

„Nemcsak én voltam új arc akkor a csapatban, hanem Alex (Alessandro Venturella) is, a basszer. Mivel a lemez kiadását követő turnéig nem volt koncertünk, ki akarták próbálni, hogy a turnézást hogy viseljük. Miután bevettek a csapatba, még az apámnak sem mondhattam többet annál, hogy sikerült a meghallgatás. Aztán persze kértem engedélyt a többiektől, hogy legalább neki elárulhassam, hogy a Slipknot dobosa lettem. Joga volt tudni, hiszen annak idején ő mutatta meg nekem a bandát, aztán ő vitt el az első koncertre is. Tudod, az öreg nemcsak Bruce Springsteen csapatában dobol, de Conan O’Brien showműsorában is ő volt a zenekar vezetője. Ott látta először a Slipknotot, amikor a show vendégeként az első albumot promózták. Azzal jött haza apám, hogy látott egy bandát, amit muszáj megismernem, mert őrület, amit csinálnak. Lényegében neki köszönhetek mindent.”

Az nem volt fura, hogy a Slipknotban két perkással kellett összeszoknod?

„Inkább újdonság volt számomra, egy új kihívás. De rá is kérdeztem hamar, hogy a dobtémáim kialakításánál hogyan kell eljárnom majd. Clown csak annyit mondott, hogy a perkákkal ne is foglalkozzak, csak doboljak úgy, ahogy akarok, ők majd hozzám igazodnak.”



A legelső koncert azért eléggé izzasztó lehetett…

„Ma már csak mosolygok rajta, de a buli előtt napokon át sem enni, sem aludni nem tudtam rendesen. Tiszta ideg voltam, a gyomrom liftezett, tele volt a gatyám. Aztán már csak arra emlékszem, hogy ott vagyok a dobcucc mögött, maszkban, overálban, előttem meg nyolc arc, szintén maszkokban, overálokban… Mintha csatába mentünk volna! Aztán lehullt a függöny, tűzcsóvák mindenfelé, felemelkedő perkacuccok, én meg beszámoltam… És elkezdtük az első dalt. Ez az emlék örökre velem marad. És úgy emlékszem, nem is voltunk rosszak aznap este!” (nevet)



Azzal kapcsolatban kaptál instrukciókat, hogy a régi dalokat hogyan kell játszanod?

„Nem volt szükség instrukciókra, hiszen azokkal a dalokkal nőttem fel, azokkal tanultam meg dobolni, és a többiek is pontosan tudták, milyen tisztelettel viseltetek a régi dolgaik iránt. Az egész zenekar iránt. Eszembe sem jutott bármit is változtatni a dobtémákon. Nyilván játszunk régi dalokat is, de a Slipknot nem az a csapat, amelyik a múltjából él, mindig előrefelé megyünk. Az újabb dalokba beletehetek mindent, ami én vagyok, a régieket meg úgy játszom, ahogy az elődöm, aki zseniálisan jól dobolt. De azért minden dobosnak megvan a maga egyénisége. Csak annyit mondtak, hogy nem akarják, hogy Joey-t kopírozzam, adjam szimplán önmagamat.”

Melyik a kedvenc Slipknot dalod és lemezed?

„Hú, ez piszok kérdés! (nevet) Az új lemez, elejétől a végéig… Nem, valójában az első lemezről a Surfacing mindig is különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. Mindig is az volt a kedvencem, és játszani is imádom. Lemezként pedig hármat mondanék, az Iowát, a Vol.3-at és az újat, mert ezeket igazi albumnak tartom, mármint olyan értelemben, hogy ha egyben hallgatod végig őket, bármelyiket, akkor egy utazásra visznek el. Nincs üresjárat, íve van mindháromnak, lényegében kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Ha összekevered a dalok sorrendjét, vagy csak egyes nótákat hallgatsz, nem kapod meg a teljes élményt.”


(az interjú a decemberi-januári HammerWorld magazinban jelent meg.)

A februári számunkat már megtalálod az újságosoknál: