Kiadó: SUN & MOON RECORDS / Írta: MILÁN PÉTER / 8
A Sír egy egyszemélyes formáció Budapestről, amit Kryptagonist működtet. Főszereplőnk azonos a Leiru énekes/gitárosával (2020-ban jelent meg a kitűnő Idő album), de egyéb alakulatokban is mozog – Holdlajtorja, Cave Altar… Mondhatnám, hogy a hazai színtér figyelemreméltó jelensége mind a Sír, mind a Leiru, ám nehezen körvonalazható egy olyan „mozgalom”, amely, becslésem szerint 100-200 embernél többnek okozna izgalmat, emellett határainkon túl aligha érzékelhető. Emellett sokkal inkább többé-kevésbé elszigetelt alkotó zenészekről van szó – sokszor egy „zenekar” egyetlen embert takar –, akik egymástól függetlenül boronganak a lakhelyeiken – s olykor adnak egy-egy koncertet. Úgy gondolom, e kissé melankolikus, ugyanakkor érzésem szerint reális helyzetértékelés illik a Sír zenéjéhez.
A Sír 2020-as EP-je (Cosmic Grave) még black metalnak volt mondható, azonban a bő két évvel ezelőtt megjelent Your Star Will Collapse már a black metal tágabb értelmezési köreit is gyakorta kívülről szemlélte. Az Unreachable Mountain még távolabb került a nem-konvencionális black metaltól is.
Nem könnyű a négyszámos anyag jellemzése. Ha elindulok az említett Cosmic Grave-től, át a Your Star Will Collapse-on, és meghallgatom az Elérhetetlen hegyet, mintha egy utazás közben „kapnám el” Kryptagonistot. Ha valamennyire az előző lemez folytatásaként írható is le az új album, mondhatjuk, hogy több lépcsőfok is kimaradt, ám az alkotás nincs tekintettel képzeletbeli lépcsőfokokra. Lehet, foglalkozási ártalom, rögeszme a skatulyázás, de ha sommás stíluskörülírással kellene jellemeznem az Unreachable Mountain anyagát, akkor depresszív, experimentális rocknak nevezném. A black metal nyomokban, helyenként a gitárjátékban a 2025-ös lemezen is kimutatható, de közelebb járok az igazsághoz, ha a nyomott, borult hangulat révén fedezem fel a black metal egyes elemeit. Zenei értelemben a dark rock hatása konkrétabbnak tetsző, s egyes pillanatokban egy különösen mély delíriumos állapotban lévő Glenn Danzig is felsejlik a mélabús sorok között. Bár Danzig nem értené, miért kell ennyit szenvedni, húzni-nyúzni a matériát, s felkiáltana: miért nem dörren meg végre egy riff? Itt a riffek nem mennydörögnek, Kryptagonist inkább játszott a hangulatokkal, közben sok furcsa ötletet, hangulattémát épített be a számokba – lásd/halld a címadó tételt.
A Good Old Hatred elején hallható kórusszinti nagyon régiesnek, „old school”-nak tűnik, hirtelen megjelenése mégis jólesően nosztalgikus érzést keltett bennem, megváltoztatta a dal hangulatát. A szinte vékony patakként csordogáló finoman doomos, már-már meghitten bensőséges gitártémák, s Kryptagonist életuntságot sugárzó éneke az eddigi legerőteljesebben befelé forduló Sír-anyagot eredményezte. Ha nem indokolt, nem emlegetek zenekarneveket, s most is azért teszem, hogy ezzel is érzékeltessem a zene különc mivoltát. Jelen esetben olyan öntörvényű zenekarok, a black metal bármely vonalától erőteljesen elütő bandák jutnak eszembe, mint a már feloszlott norvég Virus, a szintén norvég Furze, vagy a bizarr finn Duó, a Circle Of Ouroborus. Hangsúlyozom, az attitűd vonalán érzek hasonlóságokat, nem konkrét zenei értelemben.
A Sír általános lehangoltsága ellenére a maga nemében kellőképpen változatos az új album, pl. az említett Good Old Hatredben kimondottan felüdítő a zongorajáték, emellett néhány erőteljesebb rész is szolgálja a relatív sokrétűséget. A záró Immersing Intoxicated a síri billentyűsökkel (hogy egy stílusos képpel eljek), a megkérgesedett, érdes énekkel, a komor gitárdallamokkal, doom-menetelésekkel tán az album legvigasztalanabb szerzeménye, egyben jól időzített finálé.
Nehéz, tüskés anyag az Unreachable Mountain, de ahogyan egy nagy ember mondta (Hamvas Béla), olyan dologgal nem érdemes foglalkozni, ami nem nehéz.
