Kiadó: Dying Victims Productions / Írta: Kánya Ferenc / 9
Sok szép időszak volt a metal történelme folyamán, szerintem minden tapasztaltabb rockernek vannak szép emlékei különböző korszakokból ütős bulikkal, fasza bandákkal, állat lemezekkel. Ami az utóbbi kategóriát illeti, részemről ezeknek az emlékeknek a többsége a ’80-as években meg a ’90-es évek elején gyökerezik. Kicsit távolabbról szemlélve a ’90-es évek túlnyomó része sem volt annyira döglött, mint amennyire közelről látszott. Ez a korszak is hozott ezt-azt, viszont véleményem szerint az új évezred első évtizede, kábé úgy a dereka tájékától egy picit izgalmasabbnak tűnt, abból a szempontból legalábbis, hogy elindult egyfajta „revival“ és nem csak a metal nagy öregjei jöttek egymás után újra jobbnál jobb lemezekkel, de új, fiatal bandák is elkezdtek mocorogni a kedvenc műfajaim háza táján, és a mozgolódásuk elindította a heavy metal meg a thrash legújabb hullámát.
Jöttek azok a zenék, amelyek a tradíciók tiszteletben tartása mellett már egy új látásmódot is tükröznek, ez az ő Újszövetségük. Vagy a Legújabb Szövetség, ilyen párhuzam viszont sajnos nincs, a Bibliának ez a része egyelőre nem jött még ki. Ez az új hullám hozott persze hajótörötteket is, de nagyon sok jó bandát ismertem meg ebben az érában. A legjobbak közülük valamiért elsősorban északon teremtek, Svédország és Kanada ontotta őket. Azóta eltelt 15-20(!!!) esztendő, és legtöbben ma is talpon vannak közülük – ami azt mutatja, hogy valóban jók voltak, nem csak én voltam elfogult az irányukban. Néhányan konszolidálódtak, néhányan vadak maradtak.
Ez a banda, a fentiek földrajzi vonatkozásában tulajdonképp kakukktojás, hiszen az európai kontinens másik végéről való: olasz, pontosabban dél-tiroli. A kronológiát tekintve a Sign of the Jackal nem a legelső hullámokkal érkezett, hiszen 2008-ban alakultak, viszont az alapítók közül a két gitáros a thrasher National Suicide soraiban már néhány éve nyomatta az újhullámot, azaz deszkát váltottak csak. A Jackal a klasszikus Priest-Accept-Warlock vonalas euroheavy és a Dokken- meg Chastain-féle tengerentúli dallamosság elegyítésében találta meg a maga útját, olyan muzsikában, ami a ’80-as évek végével eltűnt a piacról. Mindezt énekesnővel és horrorfilm ihletett koncepcióval. A bemutatkozó lemezükre fél évtizedet kellett várni, bár a High Rollernél 2013-ban megjelent megjelent Mark of the Beast dalai már 2008-2011 között megíródtak. A kettes Breaking the Spell egy kisebb kiadónál látott napvilágot, és újabb fél évtizedet váratott magára. A Heavy Metal Survivors ismét másik cég kiadásában jött ki, és igazából ez is öt évvel követte volna az elődjét, de 2023-ban több tagcserén is keresztülment a csapat, amelyek során két meghatározó muzsikus is elhagyta a zenekart. Mára a Jackal eredeti tagjai csupán ketten vannak; a démonkirálynő Laura Coller énekesnő és Bob Condini gitáros-dalszerző. A felállás többi része tavaly stabilizálódott, a hármas Jackal-album már az új tagokkal készült.
A korai lemezekhez képest a banda nem lett szelídebb, csapán szereztek jó adag rutint, ami a kiműveltebb zenei megoldásoktól sem zárkózik el. A Survivorst hallgatva az tisztult le bennem, hogy bár még mindig hallom a fenti hatásokat, a dalok más irányba is elvisznek, és korántsem biztos, hogy csak Laura hangja miatt. Ha emlékszik valaki az egyetlen ’86-os album után feloszlott csajfrontos Carrie-re, vagy a Rough nevű, szintén női frontos bandára, ami csak a ’88-as First Cut albumot hagyta ránk – na, ilyesmikre gondoltam közben. Előbbire gyakrabban. Kemény, de dallamos, amerikázós kontinentális heavy metal rengeteg energiával és nagy hangulattal. Öröm volt hallgatni a korongot. A fiatal bandák hatalmas feelinggel tudják nyomni ezt a muzsikát, de ennyire hitelesen, ennyire true módon azért nem tolják minden garázsban. Nehéz nótát kiemelni az anyagból, de van két dal, ami nagyon bátran nyúl a heavy metal különböző karakterű ’alapanyagaihoz’ és meglepő kontrasztú, ám nagyon harmonikus kombináció született velük. Az egyik a gyors-középtempós, instru Phantasm, amiben az Accept kemény, staightforward riffelése és a Mercyful Fate orgonával megbólintott baljóslatú hangulata folyik össze, két zseni és passzentos szólóval. A másik a szintén midtempós Shocker, amiben meg valami Warlock-szerű nyers germán metalra dolgozták rá a Dokken technikailag kifinomult megközelítését és fülbemászó dallamosságát, csak a refrénnél szúrja át a külső köpenyt a porosz stílusú csordavokál. A szóló ebben a darabban is fantasztikus, ahogyan a többiben is egyébként. Jó album. Ha szereted a klasszikus heavy metalt, mindenképp érdemes meghallgatnod.
Szeretném azt hinni, hogy ez az olasz csapat nagy jövő előtt áll, de manapság sajnos nem azt a világot éljük, amikor valaminek nagy lehet a jövője. Maradok inkább a racionalitás talaján és remélem, hogy sokáig velünk maradnak még, mert jó, amit csinálnak.
–
.
