SICULICIDIUM
Az alámerülés lárvái
(SUN & MOON RECORDS)
Hét hosszú év után új albummal tér vissza Erdély kultúrterrorista duója, a Siculicidium. Heten mint a gonoszok, mondhatnánk, ennyi esztendő telt el az utolsó nagylemez, a Hosszú út az örökkévalóságba óta. Közben született két EP (Land Beyond The Forest, Ahalál és az iránytű), voltak újrakiadások, tehát a zenekar nem töltötte inaktívan az időt.
Tizenhét éve kezdtek el áramlani különös zajok Hargita megye felől; olyan néha ismerősnek tűnő kísérteties hangok, amelyek egyúttal újszerűnek tűnő alakokat felvéve riogatták a gyanútlan lelkeket. Az első három kisebb kiadvány után a 2009-es Utolsó vágta az univerzumban debütalbummal már határozottabb körvonalakat vett fel a zene, s mondhatjuk, hogy a Siculicidium saját hangzásra és stílusra tett szert. Ez a hangzás persze azóta is formálódik, azonban bizonyos jegyek alapján bárhol, bármikor fel lehet ismerni a zenekart.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Hosszú út az örökkévalóságba anyaggal érte el a Siculicidium az eddigi zenei csúcspontját, bár él bennem a gyanú, hogy a zenekart ilyesmi nem nagyon érdekli. Azon az albumon hallhattunk néhány olyan zenei elemet, amelyeket csak ott használtak fel, s ezektől a későbbiekben meg is szabadultak – ha nem is teljesen. Az alámerülés lárvái egy valamelyest eltérő album…
Ami azt jelenti, hogy a zenekar eleve nyers hangzásán belül is érdesebb, még undergroundabb az új album. Azzal sem túloznék, ha azt állítanám, hogy egészen lepusztult a lemez hangzása. Ahogyan korábban, úgy az erdélyiek most sem vállalnak közösséget a black metal trendjeivel, de ezt nagyon ki sem kellene hangsúlyozni, a zene önmagáért beszél – a Siculicidium egymagában áll minden téten.
Pestifer gitárja egészen horzsoló, zajos, ugyanakkor ’folynak’ a témák, a basszusgitárral és a monoton dobokkal egyetemben olyan hangzás kerekedik ebből, ami csak a Siculicidium sajátja. De ezt már lemezek sora óta tudjuk. Béla Lugosi hangjának, sajátos éneklésének külön bekezdést lehetne szentelni. Ez a félig károgós, félig üvöltős, kántálós, olykor monológszerű hang egyedi a mezőnyben. Ezzel a ritmizálással, hangszínnel teljesen egyéni hangot ütnek meg az egész black metalban. Béla versei most talán jobban illeszkednek a zenéhez, mint korábban.
Aszövegek most is groteszkek, sötétek, ijesztőek, mellesleg egy véget nem érő történetet beszélnek el egy alvilági utazásról. Atémához kapcsolódik az újfent kitűnően sikerült lemezborító (Juha Vuorma munkája). Adalok közül most csak az utolsót (Az alámerülés) említeném meg, ami talán a lemez legdallamosabb szerzeménye (jól értve); egy monumentális tétel, tán kevésbé sötét, mint a többi, és a gitárszóló, valamint az akusztikus/billentyűs részek is hangulatosak.
ASiculicidium tovább játssza egyszerre necro és absztrakt, művészi és kicsontozott, emelkedett és mélybe húzó black metalját, ami igazából csak egy sok megpróbáltatáson átesett vidékről származhat. AHosszú út… nekem egy fokkal jobban tetszik, ám az új szerzeményekben is van még mit felfedezni, és biztos, hogy mostantól ezek is útitársaimmá szegődnek, akárcsak a Siculicidium előző lemezei.
Milán Péter 8
