Kiadó: Warner / Írta Kiss Gábor / 8
Mivel nagyon úgy tűnik, hogy a System Of A Down már örökre inaktív marad, ami az új zenék megjelentetését illeti, a rajongóknak jelen állás szerint be kell érniük a tagok mellék- vagy tulajdonképpen mára főzenekarrá vált egyéb projektjeivel. Ezek közül pedig a gitáros, Daron Malakian bandája, a Scars On Broadway az, amely a legtöbbet adhatja a tábornak. Napnál is világosabb, hogy anno a SOAD Mezmerize/Hypnotize albumkettősén is Daron dominált már, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy nagyobb teret kapott énekesként, mint korábban, de a zenei oldal is az ő előretörését mutatta. Nyilván a Scars On Broadway is ezt a vonalat vitte tovább később. Nagyon mondjuk ők sem iparkodtak, hiszen az első lemez még 2008-ban jött ki, azt 2018-ban követte a Dictator, most meg itt van végre a harmadik, Addicted To The Violence címmel. És bár a SOB bemutatkozása óta bő másfél évtized telt el, a sztori lényege nem sokat változott.
Daron nem tud, és nyilván nem is akar kibújni a bőréből, így a zenében ugyanúgy megvannak a systemes megoldások – mind az ének-, mind a gitártémákat nézzük – ahogy korábban, de mégis más az összkép, mint az anyazenekarnál volt. Szóval kellemesen systemes az Addicted To The Violence, de azért egyértelműen Scars On Broadway, ha érted, mire gondolok. Kicsit poposabb, kicsit lazább (vagy ha úgy tetszik, felhigítottabb), énekileg meg sokkal egydimenziósabb, de összességében mégis nagyon jó. Ha egymás mellé tesszük Daron és Serj Tankian szólómunkásságát, számomra egyértelműen a gitáros felé billen a mérleg nyelve, és ez az új album kapcsán is simán kijelenthető. A Scars On Broadway 2025-ben is a súlyos gitárokba és időnként mániákus csomagolásba burkolt, ragadós popdalokban utazik, és továbbra is remekül csinálják.
A lemez tökéletesen indul a Killing Spreevel, majd a szójátékos Satan Hussein simán az egyik legjobbjuk a teljes munkásságot tekintve is. A The Shame Game kezdéséről nehéz lenne nem az Aerialsre asszociálni, az énekdallamok meg olyanok, mintha ’70-es évek folk/country zenekarai ihlették volna őket. A Destroy The Power satu egyszerű riffelése ellenére is marha jó, és Malakian affektáló, rá jellemző ritmizálású éneke is abszolút feldobja. A fickó nyilván nem jó énekes, viszont dalszerzőként kétségkívül kiemelkedő, és refréneket, énekdallamokat írni is nagyon tud, ahogy azzal is tisztában van, mit és hogyan képes ezek közül előadni. Persze egy olyan énekes-zsenivel, mint Tankian, egész más dimenzióba tudtak emelkedni anno, de ha meg tudod szeretni Daron vokalizálását, akkor a Scars On Broadway is simán hozhatja azt a bizonyos, régóta hiányolt feelinget, köszönhetően az olyan daloknak, mint a Your Lives Burn vagy a remek riffet könnyed refrénnel kombináló Imposter.
Az utolsó három dal viszont kicsit leülteti a korongot, amiért kár, mert ha ezek nem egymás után érkeznének, sokkal jobban érvényesülhettek volna. Így, nagy tételben viszont kicsit sok a ragadós melankólia.
Serj nélkül természetesen nem tudja pótolni a SOAD inaktivitása miatti hiányt a Scars On Broadway, de a maga részéről Daron Malakian mégis mindent megtett ennek érdekében. Én pedig kifejezetten hálás vagyok neki ezért.
—
(A lemezkritika eredetileg a 2025. júliusi digitális különszámban jelent meg.)
„Csak két hangot hallgatsz belőle és azonnal rávágod, hogy ez biztos valami System Of a Down-téma. És annyiban nem is tévedsz, hogy a bandát Daron Malakian, a System gitárosa alapította. Kb. 10 évente kiad egy albumot. Ez a harmadik. A sajátos ritmusok és énektémák miatt nagyon eredeti, könnyen felismerhető. Én ezt nem bírnám sokáig hallgatni, pedig alapvetően jól ki van találva. ”
– Cselőtei László / 8
„Kicsit olyan érzésem van most, mint Jerry Cantrell legújabb lemeze kapcsán volt: ahogy az akár egy Alice In Chains-albumnak is megtenné, úgy Daron Malakian friss dobása sincs messze egy teljes értékű SOAD-anyagtól. Szerethető cucc, bár a katarzis ezúttal elmarad.”
– Gáti Viktor / 8
„Malakian is minimum 20 éve volt újító igazán, ezzel együtt a mai mezőnyben ez egy üdítően érdekes-változatos anyag, ami nem is tisztán a SOAD-hagyatékból akar megélni. Viszont az ének sajnos közel sem olyan karakteres.”
– Uzseka Norbert / 8
„Azt hiszem, egy új System of a Down-albumra régóta (hiába…) várakozó rajongók nem lőhetnek mellé ezzel a hanghordozóval. Daron Malakian le sem tagadhatná, hogy ezeket a dalokat alapból Serj Tankian vokáltémái mellé/alá szánta. De igazából az sem ront az összképen, hogy végül nem a SOAD frontembere énekelte fel azokat…”
– Zubor Olly / 8
„Annyira tipikusan Malakian, hogy akár System Of A Down is lehetne. De nem az. Sajnos. Csak egy minden tekintetben gyengébbre sikerült pótlék. ”
– Gyuricza Ferenc / 7
„A System of a Down és a tagok egyéb dolgait mindig körülvette egy fura, idegeskedős aura. Ezzel a pulzáló, gyomorösszerántós feszültséggel a Scars on Broadway esetében sem tudok megbirkózni. ”
– Pintér Miklós / 6
„A SOAD nem volt rossz annak idején, az egyik utolsó olyan újító hangzású banda voltak, akik mainstream sikereket tudtak aratni. A SOB a gitáros Daron Malakian csapata, a zenén hallatszik is az ottani kötődés, de valahogy annyira nem tud magával vinni mégsem. Az ének pedig kimondottan irritáló.”
– Schmidt Péter / 6
„Biztos megvan ennek a szépsége, de nekem ez nem igazán áll össze. Zeneként is nehezen értelmezem, egy-egy daltól eltekintve, de hozzá kell tennem, az SOAD-val is így vagyok/voltam mindig is.”
– Szénégető Richárd / 5
