Kiadó: Metal Blade / Írta: Kánya Ferenc / Értékelés: 8
Több mint egy hónapja hallgatom ezt az albumot. Igazából nincs ebben semmi különös, néha alakul úgy, hogy sokáig hallgatok egy-egy lemezt. Talán meg akarom érteni, vagy meg akarom kedvelni, magam sem tudom. A bandát azért remélem nem kell bemutatni senkinek! A Satan egy olyan csapat, aminek nem azért ismerik sokan a nevét, mert mainstream, hanem mert kult. Egy élő lelet a NWOBHM éveiből. Kiásol egy dinoszauruszt, aki elmondja, hogy ő bizony nem halt ki csak lepihent és ne is próbáld meg meggyőzni arról, hogy már nem a Jura korszakban vagyunk.
„Ha nosztalgiára vágysz, ez nem neked való zenekar. Mi csak előre tekintünk, ez mindig így volt és így is lesz.“ – mondta Russ Tippins gitáros nemrég egy interjúban. Ezeken a szavakon azért hosszasan elgondolkodik az ember fia, de annyi tény, hogy a brit metal legenda talán tényleg nem is ugyanazokat a lemezeket készíti el időről időre. Van erős hasonlóság a dalok között stílusban is, hangzásban is, persze – ugyanazon a fán nőttek. A banda megszólalását egyértelműen Tippins soundja határozza meg, a dalokat pedig a játéka, na és persze Brian Ross hangja. Ha hallottál már tőlük ezt-azt, azonnal felismered ezt az alapvetően tempós heavy metal muzsikát kitolt közepekkel szóló, gyors lickekkel cifrázott kvintakkordos témákkal, összetett riffekkel és szólókkal, markáns középlágéjú, kevert tónusú énekkel.
A Satan gyakorlatilag egy működö példa az új hullámos brit heavy metalra. A Songs in Crimson pedig egy olyan album, amit hallva az ember biztos benne, hogy ez a Satan, mégsem teljesen olyan az elődei után meghallgava, mintha ugyanazt a lemezt forgatnád a végtelenségig. Nem könnyű, nem egyszerű anyag, de azt hiszem, ez a két kritérium a brit metal reformkorának idején sem teljesült a legtöbb dalra, meg hát… ha voltak is feltételek, valószínűleg pont nem ezek voltak.
Az albumot hallgatva nem csak az 1983 feelingtől – mert hát van vastagon – állt fel a karomon a szőr. A Satan-dalokban nem csupán a 70-es évek brit hard rockjának és heavy metaljának hatásai vannak jelen, de gyakran tetten érhetők ugyanebből az évtizedből a brit progresszív rock hatásai is: a kísérletező megközelítés, a komplex szerkezeti formák, a szokatlan összhangzattani megoldások. Ezt a ládát addig feszegették Tippinsék, hogy ezúttal szinte teljesen kizárták a konvencionális moll/dúr rendszert az akkordépítésből. A riffekben és a szólókban, ahová csak tudtak, beszuszakoltak egy-egy olyan hangot, ami minimum furcsa vagy szokatlan a helyén, a Whore of Babylonban például már Disszonancia felé a határátlépőnél tartanak. Ezekről a hangzatoktól nekem több helyen a korai Genesis vagy a King Crimson jutott eszembe – anélkül, hogy hasonlítgatni akarnám most a bandát – és ebben a fényben még „kultabb“ a Songs in Crimson. Néha viszont úgy éreztem, mintha akarattal tolnák rá a bringát erre a vonalra. Nehéz követni a nyomát.
Az anyag nem nyílik meg azonnal, pedig már az elégikus Era magasságában szimpatizál. Nehezen barátkozik. Az olyan dalok, mint a feszes, egyáltalán „nem papás“ tempókkal nyitó Turn the Tide vagy a súlyos, nagyokat bólogatós Truth Bullet engem instant el szoktak varázsolni – itt nem így történt. Kellett három vagy négy hallgatás, mire a heavy metal velejéhez talán legközelebb álló Sacramential Rites egyszer csak beengedett.
Nincs konkrét információm arról, hogy a Songs konceptalbum lenne, én mégis érzek benne egy muzikális gerincet, amit végig tapintani lehet, ez mentén fűződik össze a rengeteg téma egyetlen darabbá, a tételek között a szünet csupán a szín megváltozását jelzi. Nem is tudnék dalt kiemelni, ami egészében különösen tetszett volna, talán nem is kell. Van számos részlet, ahol rövid időre kibújik a heavy metal a zsákból, a ’70-es évek legvégén és a ’80-as évek legelején definiált szabályok szerint, ám ha csak ezekről szólna a lemez, nem volna másabb, mint X vagy Y. Zeneszerzés tekintetében tény, hogy nagyszerű, átgondolt, felnőtt munka. Egyéb tekintetben meg… nekem inkább nem tetszett mint igen, de mindig amellett kardoskodok, hogy hagyjuk meg a művésznek az alkotás szabadságát, ne a megfelelni akarás dolgozzon, és ne kényszerülön minden alkalommal ugyanabba a saját maga által létrehozott – ELVÁRÁS feliratú – kiöntőformába önteni a gondolatai, álmai, vágyai, céljai, örömei, bánatai, küzdelmei, emlékei, stb. olvadékát.
Kicsit másabb, kicsit szokatlanabb – fura vagy épp kivételes – ezért megosztó lemez lesz ez a rajongók között, úgy érzem. Valószínűleg az is borítékolható, hogy nem ez lesz az a Satan-album, ami új rajongók hadát hozza majd a zenekarnak. Mindenesetre egy „miheztartás végetti“ meghallgatást bőven megér, különösen ha rendelkezel olyan élettapasztalattal, ami megkönnyítheti ennek a muzsikának a befogadását.
